MEGÁLLT A SORS

Ha voltatok valamikor, most gyertek,
Legendák, őrültek, Jézusok
S Jézus-kori, kávé-szín fejedelmek,
Csodálatosak, ajándékosak,
Hajbókolók jászol-bölcső előtt,
Hol születik örök-ujból a Gyermek,
Hol születik s mindig mi születünk,
Okvetetlen, didergő Jézusok
S talán egy a többinél Jézusabb:
Gyertek már, legendák, őrületek.

Józan, szabályos eszünkben elhunynak
Józan szabályok, mert lángol a Föld,
Mert vér-szekérnyoma van a Tejútnak,
Mert lángol az Ember, lángol az Ég,
Mert látjuk a futóknak seregét,
De nem tudjuk, avajjon merre futnak,
Óh, hogy olyan titkosak a futók
S hogy néha úgy látszik: a Sors megáll
S talán megfagy mindannyiunk szive,
De mégse, hajrá, mert lángol a Föld.

Iszonyatban születnek ma a kölykök
S a most haló: dühödt, vigasztalan:
Minden rém-lávát a hitünkre öntött
A Nap, ez a mindig tréfálkozó,
Ki Jézust és néger királyokat
Ugyanazon dölyffel köszöntött
S ki úgy adja ma a derék hitet,
Mint holnap az esztelen tagadást
S ki által ma nagy Isten a szivünk
S holnap talán dühödt, vigasztalan.

Ma áll a Sors és nyilallnak a gondok
S vén Sors meddig állsz véres gát előtt,
Meddig járathat véled bús-bolondot
Ember-kinunk őstanuja, a Nap
S a bölcs királyok s bölcs őrületek
Eltépik a Jézus-legenda-rongyot?
Vagy lehúzzuk Egéről a Napot
S az Ember istenként talpára áll
S szitokkal szól a véres gát előtt:
Átugorlak s jöjjön a többi is.

A GYÁVA HATALMASOK

Parancsolnak, de gyönge hittel,
De elbánnak a komisz szeliddel.

S ha vár a népség szépet tőlük,
Van nekik mindig jó fagyos téljük.

S ha jár a Sors és Sorsot járnak,
Ők gajdolnak elébe a Nyárnak.

Óh, nagy dolga a dolgosoknak
Milyen kevés a hatalmasoknak.

Nagy pulyaságban milyen gyávák
S mégis a mi erőnket kivánják.

RÉGI ÉNEKEK EKHÓJA

Ne kötődj velem, Sátán, ne kötődj,
Fáj még a seb és nem hegged hamar,
Hát igenis, igenis, igenis,
Azért éltem tragikusan, bután,
Mert a sorsom magyar.

Lám, miért kergetted el mosolyom,
E szépen betanultat,
Hát igenis, igenis, igenis,
Most már megint ezerszer átkozom
A multat, a multat.

És bánom is én, bánom is én,
Hogy sírni újra merek
S hogy kitört ősi barbárságom,
Megvasaltságom kinevetik
A vasalt emberek.

Rejtegettem magamban, mint Halál
Csúnya, gyáva gondolatát,
Utálatos mentséget
S mint erdő a csenevész,
Legutolsó vadát.

De most szökell belőlem
Fekete Égig futva:
Hát igenis, igenis, igenis,
Életem magyar átkok
Fröccsölő szégyen-kútja.

Ne kötődj velem, Sátán, ne kötődj,
Láng-villád mindent fölkavar,
Hát igenis, igenis, igenis,
Csúf és borus csak az az életemben,
Ami magyar.

A MEZŐHEGYESI HÁBORÚ

Vezérkarunk főnökének küldöm.

Drága istállókban kényes paripák,
Tíznek vagy húsznak millió az ára,
De piszkos csatakban, éjszakán, ködön,
Hurcolják gyilkoló próba-csatára
A fiainkat Mezőhegyesen.

Világ bámulja a hős komédiát
(Nérók új cirkuszt mindig csak kilelnek)
S a kényes, becézett, drága fajlovak
A puska-robra horkanva figyelnek:
Durvult a világ Mezőhegyesen.

Egy nagyúri, hideg szemöldök-vonás
S tizenként hullnak síri, hideg földre
Örvendő halál-sóhajjal a fiúk,
A többi marsol bután, összetörve:
Most nincsen pardon Mezőhegyesen.

S hogy százezreknek a szivén már dobol
Nagy, világgyúró harcnak a dobossa,
Hogy komoly játékot akar a világ,
Mely rablott hitét, javát visszahozza,
Mit is sejtik azt Mezőhegyesen?

Ideges urak s ideges paripák,
Ma az övék a lelkünk-testünk, minden,
De veri a dobos az új riadót,
Szívről szívre adva a sziveinken.
Titkon zúg már tán Mezőhegyesen.

DAL A HAZUGSÁG-HÁZRÓL

Pavlik úrnak küldöm.

Bécs felől sodrott, ősz Duna-habok
Titkukat s hozott parancsukat zúgják:
Zsibongj föl újból, szép zsiványtanya,
Ékes kövekbe fölburkolt Hazugság.
Száz zsandárunk és katonánk vigyáz
Minden vásárolt, zsoldos úri bőrre:
Paprika Jancsik, Pintye Gligorok,
Forverc, előre.

Bánatok, kínok, mint vad keselyűk,
Falánkoznak a milliók szivébül
S mulasztott étek, öröm és gyerek
Helyén a Burg szuronyhalma épül.
Megfojtódik Európa közepén
Egy szép népség, már álomban is pőre,
De élnek a kufárok s vett urak,
Forverc, előre.

És nézd, világ, e rongy komédiát,
Hol csüggedt nézők a legnemesebbek,
Hol eladnak sok munkás-milliót
Cudar, eladó, úri keveseknek,
Ahol az Élet ellen összefog
Cézári gőgös s magyar úri dőre,
Ahol régi dal már a becsület,
Forverc, előre.

De egyszer majd meging a Palota,
Fölindulóbban, minél jobban késik
S meghallhatja a közönyös világ
Halottaknak hitt lelkek ébredésit,
A Hazugság-ház kap új lobogót
Majd a Dunára lenéző tetőre
S addig, urak, tűzre az olajat,
Forverc, előre.

ENYHE, ÚJÉVI ÁTOK

Hogy ragya verjen, marjon mindenütt,
Hogy jöjjön a döghullák varja
Mindenkire, aki vén, savanyú
Akaratát most piszkosan akarja
Lelkünkön és a szennyes Hunnián.

Hogy tébolyodva lelje meg eszét,
Hogy lásson egy rövidke órát,
Melyben halkulnak a gondolatok,
De hozzák már a vétkek megszabóját:
Fráter, gyermekeidben bűnhödöl.

Kilángol ez a sokszor lecsöpült
Ország: vegyes, vad bánatával
És hogyha volna Isten, számitó,
Ki kicsiny bosszút állani nem átall,
Latrainkra tűzzel lesujtana.

Hogy fussanak rá minden nyavalyák,
Hogy a törés jó kedvvel törje,
Akarásunkat durván az, aki
Bánatokig és átkokig gyötörte:
Ez a gazember még lakolni fog.

A TŰZ CSIHOLÓJA

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.

ÚJ TAVASZI SEREG-SZÁMLA

A Galilei-körnek küldöm.

Robogj föl, Láznak ifju serege,
Villogj, tekintet, világbiró kardunk,
Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz
S mi harcból harcba csapat-számlát tartunk.

Mi szétáradtunk űzhetetlenül
S hol élet zeng, ott vivódva mi élünk.
Kis, romlott ország vén kadáverét
Fűti élettel a vér, a mi vérünk.

Száguldva jártunk s most megpihenünk,
Hol friss szivek, szomjas szemek fogadnak:
Vérbe vágyódunk, mink is vér vagyunk,
Piros kedvű, új ütemű lovaghad.

Kik voltunk tegnap ködrongy-fantomok,
Csatákat gyűrünk megemberesedve,
Tegnap még buták tréfája valánk
S ma vagy holnap már Isten legjobb kedve.

Futótűz volt a sárkány-paripánk,
Bevett vár minden óvhatatlan szándék,
Ölünkben szabad, új és romboló
Garmadával a megváltó ajándék.

Mise, tömjénfüst, dicső babonák
Dőlhetnek ránk már bús, keserű tűzbe,
Hálózva fűtjük mink az ereket
Új élet-műként, üzetve és űzve.

Szétcsörtetett a Láznak csapata,
Betűt, vonalt, színt és hitet kiváltott,
Hályogot tépett a magyar szemen
S mink nézhetjük most vele a világot.

S hiába: a vakság már nem magyar,
Nincs magyar glóbus és a magyar észnek
Meg kell tanulni a mi ütemünk
S nem magyar sors az ábrándos enyészet.

Átváltódik, kit lázunk megkerül,
Mélyül s tornyosul gondolat és álom,
Megrázkódik újat lesve a szív
S minden szokottság fojtogat, mint járom.

Így lettünk mi az új-látó szemek,
Új rezdülés és ünnep az idegben,
Hit, vágy, cél, csók mind-mind azóta más,
Mióta mi lüktetünk a szivekben.

Ki minket üldöz, szivét vágja ki,
Ki minket nem ért, önmagát gyalázza,
Mert ott vagyunk mi immár mindenütt:
Új a világ nálunk is már, hozsánna.

Tűz, vér, láz, ujság, boldog változás,
Csupa teremtés lángol a szemekben,
Örök tavasz, örök forradalom,
Óh, ékeskedjél mindig ékesebben.

Robogj föl, Láznak ifju serege,
Villogj, tekintet, világbiró kardunk,
Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz,
Harsogó Tavasz, kisérd el a harcunk.

ROHANUNK A FORRADALOMBA

Garami Ernőnek küldöm.

Utólszor raktak katonákat,
Pandúrt s vérebeket nyakunkba:
Végig-kacag vidám testünkön
Győzedelmes tervünk: a Munka.
Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek,
Rabságok, sebek, búk és keservek
Izzadtságos, rossz magyar földjét
S ha most támadunk, le nem vernek.

A csúf Halált itt vetették el
Soha-soha ki-nem-kelésre
És ma mégis a Duna-tájon
Legbujább a harag vetése
S itt liheg a Halál virradatban,
Mint szabadulás hite a rabban,
Ez a legkülömb élet-sejtő
Ma nálunk jár-kél legvigabban.

Néztek bármerre, sorsot láttok
És isteni robbantó kedvet,
Élettel-kináltak aggódnak
S buta haldoklók lelkesednek:
Nép készül az ó selejtes bűnre
S mielőtt a régi mód letűnne,
Már összefogva az új itt áll
Glóriásan és fölkészülve.

Minden a Sorsé, szeressétek,
Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,
Ez a világnak nem közösse.

Bécs, babona, gróf-gőg, irigység,
Keletiség, zsandár, alázat,
Egy Isten se tudná lefogni
Ereinkben ma már a lázat.
Ma még tán egymást összetévesztjük,
Holnap egy leszünk, észre se vesszük,
Ölés s tisztítás vágya gyúlt itt,
Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.

Hallgassátok az esték zümjét
S friss sóhaját a reggeleknek:
Budapestnek futós utcáin
S falvak csöndjén dühök remegnek.
Süpped a föld, ha súlyosat hágunk,
Olyat látunk, amit sohse láttunk:
Oldódik a nyári melegben
Fagyos, keserves magyar átkunk.

Eljött hát végre a pusztánkba
Isten szent küldöttje: a Sátán.
Szüzek voltunk a forradalmak
Magas, piros, hős nászi-ágyán.
De bőrünk alól kisüt lobogva
Már vérünk, e bús, mindeddig lomha.
Csönd van, mintha nem is rezzennénk
S rohanunk a forradalomba.

BARANGOLÁS AZ ORSZÁGBAN

Csönd van és csöndben barangolok én
E kis Guignol-országocskán keresztül,
Hol füröszt mindent piszkos, őszi ár
S ömlik a könny nádas kunyhó-ereszbül.
S e nagy halkságnak ül dombtetején
Bizakodón s hencegvén, mint a páva,
Gazemberek vadászó, nemtelen,
Puskás, bitorló, úri társasága.

Egy-egy városból gyárkémény s torony
Bús-viaskodón a szemembe tűnnek:
Mennyi rokkant sírója s koldusa
Szolgál és hallgat itt körül a Bűnnek.
S mint veszekedett, ős-barbár toron,
Díszes leventék ember-szivet falnak
S a régi, lázadt jobbágyok sehol,
Ma is élnek, ha eddig meg nem haltak.

Ma is élnek, de most lelkük: a Csönd.
Csönd van, igaz, de soha ilyen csöndet:
Fél-ország nehéz melleiből
Fekete és vörös bosszúk hörögnek.
Falura város csönd-jellel köszönt
S szörnyű szava lappang e néma jelnek:
A titkos átkok halk tárnáiban
Sohse hallott pokolgépek hevernek.

A Csönd fog itt mindent megváltani,
Süket ölén alusznak robbanások
S ez a kicsi, ezerszer lekötött
Ország robban. Mikor télbe beásott
Bitorlói meg fogják áldani
Meleg sarcát e hideg, csöndes rögnek,
Váratlanul, taposón, hirtelen
A titkos ágyuk dühvel földörögnek.

MI KACAGUNK UTOLJÁRA

Csitt, kuss, mert háboru lesz,
Így szólanak a belül-háborgóknak
S félek, hogy nyílt tengeren
Megáll a hős, rakétás, büszke csónak,
Mely armadákat elsüllyesztne.

Hát hozzák a háborút,
Hát vigyék el mészárszékre a testünk.
És mégis csak mink vagyunk,
Kik megdöglünk, de kik semmit se vesztünk
S csónakunk dagad Albatrosszá.

Mi parancsolók vagyunk,
Lelkünk redőnye néha leeresztve,
Hős csónakunk néha áll,
De mink fogjuk váratlanul keresztbe
Döntni nagyurak számitását.

Csináljanak háborút,
A mi örök háborunk sokkal készebb.
Nekünk öntik a csodát
Emberei a büszke ember-észnek.
És mi kacagunk utoljára.

RENGJ CSAK, FÖLD

Tisza Istvánnak küldöm.

Az úr-Hunnia dőzsölt hát megint
Tornyaiból bátran lekönyökölve
S csak pribék-hadát intve uszitón,
Bús lázadóit hogy ölje, hadd ölje:
Régi dal, régi dal.

Rázta csöngőjét alkov-ágy-csucsán
(- S lent vad őrjöngéssel ölték a népet,
Ezt a csúffá-tett, örök hajadont -)
A bujtó, új, kan Báthori Erzsébet:
Régi dal, régi dal.

Szorgos munkának magva hulldozott,
Zendült búnk zaja száz országig zendül
S ülnek atyáik példái szerint,
Mert ő népetlen pusztáikon rend ül:
Régi dal, régi dal.

Orrlikaik már így tágultanak
Ezer éve, vagy több idővel óta.
Járta a bárd és a négyeltetés
S földrengésre lezúgó, úri nóta:
Régi dal, régi dal.

De rengj csak, Föld, mert elvégeztetett,
Ős, buta tornyok bábelien esnek
S, hajhó, majd véres, szép uccák során
Bősz torony-lakók romok alá esnek:
Régi dal, régi dal.

SZENT LÉLEK KARAVÁNJA

Egy Szent Lélek nevű kereskedő
Egykor sürgős, nagy rendelést adott.
Jövünk száz sarkából a világnak
Villámmal, gőzzel, szekérrel, gyalog.

Tevékkel vágtuk át a Szaharát,
Drága portékánk részben megavult.
De Szent Lélek már ezt így kivánta:
Egy kicsi Jövő, egy kicsi Mult.

Buddha, Mózes, Jézus éltek velünk:
Igemálhákkal rakott az agyunk.
Miként igérted, vedd át az árut,
Fizess, Szent Lélek, éhesek vagyunk.

Óh, mi, szegény, szomoru kupecek,
Eszmék vivői, büszke Szolonok.
Krőzusok élnek víg dőzsöléssel
S a mi kincsünk és sorsunk: a homok.

Hosszú tíz nap volt: sok ezer éves.
Hazudtak minden Pünkösd hajnalán.
Tüzes nyelvekre, meleg aranyakra
Rászolgált immár ez a karaván.

Becsületes, részeg, okos fejünk
Mindig másért fáj. Megejti a Szó
S úgy futunk el ön-boldogságunknál,
Mint szép tájnál bamba kéjutazó.

Elherdáljuk a vérünk és inunk,
Minket kezdettől jégeső mosott,
Földet szereznek, bankót csinálnak
Sok ezer év óta az okosok.

Hajh, Szent Lélek, nem vár a karaván,
Éppen elég volt az eszme-evés.
Viharverten és sakáltépetten
Várjuk: jöjjön hát a kitöltetés.

Fizess, Szent Lélek. Sok volt egy kicsit
Ez a bús, bolond ingyen-szerelem.
Ím, megérkeztünk s véres árnyékok
Cikkáznak rózsás Pünkösd-reggelen.

ÉNEK ARATÁS ELŐTT

Bölöni Györgynek küldöm.

Hamu alatt parázsló harag,
Ökölbe szorult, rázó kezek,
Irgalmatlan, dühös kiáltás,
Közeleg az ünnepetek.

Aratásra készülő mezők,
Torkon-akadt, gyűlölő szavak,
Kaszák, mik kiegyenesedtek,
Ünnep készül, piros, szabad.

Indul a vén, magyar tespedés,
Pattan a feszült, ostoba húr,
Nagy gőgök félve összebujnak
S a tisztes, nagy csönd meglapul.

Magyar ünnep lesz az aratás,
Aratni búzát, vért, fejet:
Nő a dühösök szent szektája,
Aratás lesz, ne féljetek.

HOGY MA VAGYUNK

Kardok, puskák és lópaták,
Tobzódjatok csak összevissza,
Várja a föld és boldog is,
Mikor izgult vérünket issza.
Boldogak vagyunk, hogy ma vagyunk
És boldogak, hogy sokat érünk.
A mi vérünk, a mi vérünk
Ma minden, ma minden.
Boldogak vagyunk, hogy ma vagyunk.

Élet, mely rossz láz és nyomor,
Groteszk semmijében mit adhat?
Te, szent, föllázadt indulat,
Halálodig maradj meg önmagadnak
S csúf életnél szép kirohanás
Mennyivel élőbb, jobb és szentebb:
Ma elszántságok kedvesebbek
S ha élünk, nem élünk,
Boldogak Vagyunk, hogy ma vagyunk.

IGAZ, UCCAI ÁLMOK

Révész Bélának küldöm.

Igaz uccák a köves uccák,
Hol nyílnak a halál-növények,
Virágokként nyilnak a kövek
S ha jönnek a hóhér-legények,
Mellüket virággal dobálják.

Igaz szerszám a vad gép-szerszám
S ha szive csordul ezereknek,
Duzzad a gép és romba röpül
S mértföldekre is megremegnek,
Kik élnek mások életéből.

Igaz ima a szitkozódás,
Veszekedett és átkos átok,
Amikor épülnek dühösen
Kövekből, kínnal, barrikádok:
Trónjai az igázottaknak.

Igaz élet a szörnyű Város
Halálnak s élet-kulturának,
Ahol készül a bosszús Jövő,
Átok, szeretet és bocsánat
S ahol minden harcos egy Krisztus.

Igaz álom a merész álom,
Hol megnő az álom mezője
S ahol minden ember, ki igaz,
Másiknak dacos szeretője
S ahova majd vérhajók visznek.

FEKETE VIRÁGOT LÁTTÁL

Fekete virágot láttál,
Különös volt, tehát letépted,
Bocsásson meg neked a ledér Isten,
Hogyha ez vétek.

Szivet láttál mészárszékes,
Hajnali, nagy, vásárló útban:
Az én szivem volt, szeretted és ízlett,
Csak én nem tudtam.

S most itt volnék követelve,
Én, szegény, gyarló és kijátszott
S kijáró vérdíjad viszed el tőlem:
Az ifjuságod.

AZUTÁN VÉGE VOLNA

Csak szaladnál már ifjaid után,
Kezdenéd már soruk fiataloknak
S diadaloknak,
Kik ostorozva megvágyatnak hozzám:
Én elébed kárörvendésemet
Finom gúnyú, negédes arcon hoznám
S azután vége volna ennek is.

Szepegve amig mind elzokogod
Szerelmeidnek sok fuserált óhját,
Sok légióját,
Sovány szivem hogyan meghízna tőle
S elpityergett csalódásaid
Volnának az én életem tetője
S azután vége volna ennek is.

Talán majd még boldogságot hazudsz,
Ifjuságodnak illik a gonoszság
És illik hozzád
És illik nekem csömörült nézéssel
Nézni pattogó bokáidat:
Vajon kivel és vajon merre mész el?
Azután vége volna ennek is.

HOLNAP TALÁN ELKÜLDÖM

Holnap elküldöm, vagy holnap belehalok.

Együgyű, éhes, kis, pesti leány,
De első és legszebb, midőn kigyúl
Lelkemnek asszony-olajos mécsese
És egyszerre űzöm és hivom:
Coki, gyere, te szent, te imádságos,
Senki és semmi, Budapest leánya,
Te, árvetette és partonmaradt,
Különös lénye az Ördögnek,
Ki miatt néha-néha újból
Már zsoltárosan megint Istent hiszek.
Csak a tied még az a napom is,
Amit hetyke, kis tested megtagad
S elbúsulok én szörnyü sorsomon:
Hát annyi asszony-lutri után
Ez lett az én főnyereményem?
Kell és nem kell, de poklosan tudom,
Hogy van s gyönyörködik kinomban,
Mint szivárvány a jégverés után.
Hasonlitom a többiekhez
És szánva-szánom vén-magamat,
Ki sorsát érte, de ilyen sorsot.
Minden nőt benne szeretgetek
S egy kicsi-kicsi női érdem
Sincs talán benne, avagy benne van
Minden nő az életben és világban:
Együgyű, éhes, kis, pesti leány.

Holnap elküldöm, vagy belehalok.

AZ ANGYALOKNÁL BECSÜLETESEBBEN

Homlokomra várom puha kezét
És a szivem tájára, hogy itt fekszem.
(Mondd csak, hogy a Te nagy várásodat,
Édes Senkim, sírták-e már szebben?)

Ha befutkosná ajka arcomat
S ha lezuhanna fojtódott nyakamra.
(Bíztak-e már ennyi igéretet
A te kényes, forró ajakadra?)

Ha testének közeles bársonyát
Összevissza zilálná durva vágyam.
(Mondd, kislyányom, fertőnek tartanád
Az én süppedt, beteg, búsladt ágyam?)

Ha elpihenvén szállna ránk a csönd
S csak úgy álmomban sírnék föl jajongva.
(Ugye, rájuk rántnád lángostorod
Az ablakon betévedt angyalokra?)

A BOZÓT LEÁNYA

Egy lyány bujt ki a Bozótból
Fázós, őszi délelőttön,
Bekacagott az arcomba
S meleg mosolyt s őszi rózsát dobott reám.

Nem külömb a többieknél,
De hozták a lelkem sodra,
De hozták a váratlanság
S friss vállait megrángató idegei.

Mikor eltünt, lecsüggedtem,
Hogy újra jött, fölaléltam,
Szégyeneltem, ha hiányzik
És dühöngtem, mikor újra megérkezett.

S úgy mondtam el doktoromnak,
Mint éjenti köhögésem,
Mint szivem halál-zörgését,
Mint valami közönséges kór-tünetet.

Úgy mondtam el: Bozótból jött,
Honnan jött már néhány asszony
S hogy nekem már nem is illik
Nőt fájlalni, nőt kivánni, nem is szabad.

S úgy mondtam el önmagamnak
A lyányt, ki jött a Bozótból,
Mint az én hős életemnek
Lyány-találó, drága, fájó szimbólumát.

A VÁLLAD, A VÁLLAD

Ájultan és káprázón néztelek,
Arany, valóság, kóborlás, itthon
S láttam mindent,
Mitől borongtam s bolondultam titkon.
És ha szivemet százszor döngetem,
Rosszul dobog tovább is ez az állat
S csak a szemeim becsületesek,
Jók és biztosak,
Végigsimítják édes testedet
És azután havasan megmarad,
Havasan, csillogón, de melegen
A vállad, a vállad.

Minden szavad, igérésed hazug
S háborító, dacos, nagy meztelenséged
Őrjít, lázít,
Dühít s meggyőz, megtör, aláz, csókoltat,
Jaj, szégyenlem, nagyon szeretlek Téged
S a vállad, a vállad.

Ájultan és gyönyörűn néztelek
És ostobául mindig szebbnek látlak:
Láttam mindent
S mindenestül buta-nagyon kivánlak.
És ha százszor lesz világ a világ
S ha ajtómnál asszonyok százan állnak,
Bársonyos, sima tested megmarad
Nekem s csak nekem,
Mert imádom mindenekfölött
Bárkámnak fehér Ararátjait,
A vállad, a vállad.

MIKOR SZULAMIT ALSZIK

Kislyányom, elaludt Szulamit,
Friss csőrödet add ide most már,
Pompás, drága, kicsi tiglicem,
Álljunk meg már a Bizonyosnál.
Csönd, jaj, vigyázat,
Add ide, édes, kicsi lyányom,
A szádat.

Hogy tegnap még úgy járék vala
Körülötted, mint öreg bátyád,
Nem baj: hiszen asszonnyá teszen
Egy perc, melyben tested kivánják.
Csönd, jaj, vigyázat,
Add ide, édes, kicsi lyányom,
A szádat.

Asszonyosodó, szent kedvedet
Fizetem nagy megifjodással
S be jó volna, hogyha Szulamit
Épp most álmodnék dúsat mással.
Csönd, jaj, vigyázat,
Add ide édes, kicsi lyányom,
A szádat.

MERT TÚLSÁGOSAN AKARLAK

Ki ott állott az útban,
Ellökni mindig tudtam
S ha az útfélre verlek,
Szép arcodat emeld föl,
Nézz reám, ríj és nevess:
Túlságosan kedvellek.

Ha megszidlak levélben
Vagy pimasz fütyölésben,
Vagy ha másnak kinállak,
Hozd szívemhez a szíved
És sirass, mert hazudok:
Túlságosan kivánlak.

Ha hallod durva átkom,
Halld ki, hogy szánva bánom
Mindet, mi ért, a bántást
S mégis máglyára vetlek:
Szégyenlem, hogy sorsommal
Csípőd ringása bánik:
Túlságosan szeretlek.

S a napok múlnak-múlnak
S beteg szivembe fúlnak
Vágyaim szent-Te-érted.
Jönnek a téli varjak
Feketén a hómezőn:
Most már búcsuzok Tőled:
Túlságosan akarlak.

CSUPÁN MAGAMTÓL BÚCSÚZOM

Aranyom, én kies parti termőfád
Akartam volna lenni.
Zengő tavaszú, őszi mámorú,
Sok virágos, bűbáj-gyümölcs-hozó
S nem lehettem, látod, semmi:
Vén tarkómon a kétség megfogott
S az életem is sietős lett.

Valamikor csupán Tetőled
Akartam volna mindent
S most mindenkitől a semmit
Olyan bolondul akarom,
Minthogyha megint fiatalon
Indulnék a Zavarba,
Mely Életnek neveztetik
S melynek beléndek-magvaiból
Ropogtató, friss fogakkal
Annyit ettem.

Nem szerettem
Soha Náladnál senkit busongóbban,
Vágyóbban és ismerőbben,
Tenger-rosszban és csermelynyi jóban,
Ahogy vagy és aki vagy.
De, nézd, a napom olyan kevés,
Elérni olyan lehetetlen
S csapongni és tévedni százfelé
Olyan gyönyörüség,
Olyan vitézség, olyan hőstett.

Arany, ne hidd, hogy búcsuzom Tőled,
Csupán magamtól búcsuzom.

IFJÚ KAROK KIKÖTŐJÉBEN

Aranynak küldöm szégyenkezve.

Gyulladj föl karcsu, piros Fároszom,
Fiatal évek büszke toronyrabja,
Lángoló arcod pírban hogy fogadja
Dacos arcú, vén bolyongóját
Földöntúli, titkos, ős tengereknek.

Hol ájult, szent kikötőkben szeretnek
S lecsavarják az Ég rossz lámpáit,
Hol lángolnak Napok gyanánt a csókok,
Onnan jött meg a te bódult hajósod.
Szökött, futott, hogy szent, ellopott Éjben
Mesékkel és csókokkal bújjon el
Friss karjaid meleg kikötőjében.

Aromáját számon mért keresed
Egzotikus illatú, messzi nőknek?
Minden más nőt azért csókoltam én,
Hogy buja, nagy virágzásban előtted
Büszkén álljak tudós kertű szivemmel.
Ezer virágot nyit a szerelem
S én összeszedtem valamennyit: vedd el.

Titkon, míg vén arcom simogatod,
Ifjú lyányság-kincseiddel ne kérkedj,
Látod ezt az erős bordás hajót,
Alig születtél, hogy elindult érted
S világokat járt, hogy hozzád térhessen
S nézd vakító, nagy gyémánt-hitemet,
Benne ragyog hozzám-hajlandóságod
S nézd e rabolt, telt aranyserleget,
Felében vér, felében Te jóságod.

Éveink számát ravasz, kis fejed
Mért vonja, tépi, töprengi, bogozza?
Hozzám-vénülőn el kell majd hogy érj,
Bolondságok közt fogyva, okosodva,
De Te leszel legszeretettebb asszony.
Minden más asszonyt megloptam miattad.

Ha csókunk közt titkos jajok riadnak,
Légy büszke, boldog, kacagj föl, örülj:
Urad siratják: engemet siratnak.
S ha kisért a kiváncsi szerte-vágy,
Öld magadba, mert úgyse lehetsz másé.
Kikötőjéből édes szerelemnek,
Csudának, szépnek, mámornak és jónak
Nincs Isten, Erő, Csók, Csoda, Halál,
Mely kivontassa briganti-hajómat.

HOLNAP IS ÍGY

Hogy tévedtem utat-vesztve,
Mégse bánom:
Hátha jövök nagyon gyorsan
S Te még nem vagy, nem talállak?

Vörös hennás ujjaiddal
Nem intettél:
Azt akartad, érkezzek meg,
Mikor már ölelni-kész vagy.

Ha jó szót szólsz, kicsúfollak
S hogyha bántasz,
Megcsókolom a lelkednek
Minden kicsi porcikáját.

Ajkad tele megvetéssel
S jó csókolni:
Lecsókolom kósza vágyad
S magam is az ajkaidról.

Áldom, hogy vagy s hogy Végzet vagy,
Azt is áldom,
Nem tudom, hogy tudsz jó lenni
S ha csak rossz vagy, így szeretlek.

Holnap talán szöksz riadva
S meggyalázva
Hagyod el hű, öreg párod
És holnap is így szeretlek.

A SZÉPÍTŐ ÖREGSÉG

Kislyányom, most a vágyamnak örülj,
Örülj e csodás, öreg repesésnek,
Felejtsd a gyatra fiatalokat,
Kik a csókkal sietnek vagy megkésnek.
Tudod jól, hogy halásra számitok
S amit az Élet elvett,
Tán holnapig mind Veled pótolom:
Halálosan szeretem a szerelmet.

Hetyke, kényes, várható ifjaid
Gerinc-könnyítőn bánnak el a csókkal,
Hogy aztán még könnyebben fussanak.
Én torkig vagyok minden földi jókkal
És helyettük a Minden most Te vagy
És Neked én a Minden,
Itt vagy, bár hűtlen tervet tervezel,
Soha, míg élek, el nem mehetsz innen.

Annyi és annyi feledt csók után
S Halállal küzdve, alkudva, ha est tér
És mindig várni, vágyni Tégedet,
Te Élet, anya, Te gyermek, Te testvér.
Ezt a szerelmet kitől kaphatod,
Ezt az összes szerelmet?
Simogasd meg ritkuló hajamat,
Sírj egy kicsit, kis, zavart Éva-gyermek.

Felejtem a jövő sír-fogadót
S elfelejtem, ami ért a világban,
Mert utoljára van még valamim:
Sárga, vidám, nagy szemeidben láttam.
Ujjongj, kislyányom: Halál-tél havaz
S itt állok fehér hitben,
Vágyban és mindent Neked áldozón:
Öreg vagyok s szebb, mint egy ifju Isten.

MERT SENKI JOBBAN

Úgy kellene fürkésznem a nyomodban,
Kis életed álságát mintha bánnám,
Mintha egy kicsi, hazug, halavány lyány
Fontossá lett légyen, mert szeme lobban.

S mert annyi ajkról, telt nadály, leválván,
Csőröcskédet kivánom egyre jobban,
Úgy kellene, hogy Vénusz a habokban,
Csilló testtel káprázz, mint forró bálvány.

S bár ájulóan gondolok öledre,
Csábító, hívó tündöklésöd vedd le,
Hadd szabaduljon arcom, szemem, vállam.

S mért kell, hogy ravasz kis buksiddal tudjad
Vágy-tagadásom negédes-hazugnak,
Mert senki jobban nem áhitott nálam.

ÖREG LEGÉNY SZERELME

Tizennyolc évednek csodáját,
Aranyos, szép lyány-ifjuságod,
Titkaid és a várt titkokat
Ajkaiddal miért kinálod?

Fájó fejemet simogatva
Nézz bele nagy, fáradt szemembe,
Ma szeretlek és diákosan
Megfrissült a csókjaim kedve.

Ma megbódulok friss testedtől,
Mint tubarózsa illatától,
Ma szeretlek és fájdalmasan
Rejtenélek el a világtól.

De ha holnap ifjabbat látsz majd,
Erősebbet, szebbet, delibbet,
Te, forró, kedves, kivánkozó,
Megmaradsz-e hűnek, szelídnek?

Én nem hívlak, Te akarsz jönni,
Ma még könnyű, szokott a bánat,
Tán nem ölne meg a bucsuzás,
Ma még irgalommal kívánlak.

Ma még futhatsz s itt hagyhatsz bátran
Imát s átkot összerebegve:
Jaj, a te szép, gyönyörű nyakad
Ne kerüljön fojtó kezembe.

A LÓ KÉRDEZ

Nagy Endrének: a magyar Parlamentnek.

Lovamra patkót senki nem veret,
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
Kocogok, lógok követlen uton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

S a rossz uton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?

NE HAGYJUK EL MAGUNKAT

Ady Lajosnénak küldöm.

Hát adjuk az Álomnak magunkat
S édesanyám, aki megöregedtél
Miattunk gyorsan és sohse vettél
Gyér haj-erdődbe újabb fésűt,
Ez álomban légy ifju delnő.

Egy nagy-nagy dáma, ki egyszer eljő,
Ki soha, soha, sohase untat,
Ki néz bennünket, csókol és üt,
Édesanyám, aki megöregedtél,
Ne hagyjuk el soha magunkat.

TÉLI ALKU SZEMEMMEL

Babits Mihálynak küldöm.

Sírj egy végsőt, égő nagy, vén szemem,
Bókoljatok ki, fölnézett világok,
Hogy újakat már nézni nem kivánok
S megcsalt hazátok int: a Végtelen.

Én vén kutyám, uszított, védtelen,
Ki annyi mindent megkivánva látott,
Csahold el sírva azt az ifjuságot,
Melyben vér pusztul, vér zeng, vér terem.

S fagyjon meg aztán csöppös, vált hited
S nézz zöldbe-kék jég-prizmákon keresztül
S lágy bámulást ne adj már senkinek.

Pillád már késett, friss nődre se rezdül
S úgy csüggnek rólad világok, szivek,
Mint jégcsapok téli kunyhó-ereszrül.

ZUHANÁS A SEMMIBE

Most szeretnék egy förtelmest zuhanni
A Semmibe
S minden készet nemesen másnak hagyni.

Úgyis halál volna egyetlen szépem
S késlekedik,
Mint vicinális sötét, kis vidéken.

Felkínálom, két nyúlt karom föltartva,
Életemet,
De az a gúnyos Sors nem akarja.

Hát én legyek magamnak durva őre
És a Halált
Én invitáljam előbb és előre?

Gyönyörködöm ma is az őszi Napban
És örülök,
Hogy, úgyahogy, de élőn megmaradtam.

Gyönyörködöm a földi gyönyörökben
És utamon
Szabad az út, csak jönnének még többen.

Én egyre vágynék: förtelmest zuhanni
S mégis élve
Semmisülni, élni, vágyni és kapni.

A CSONTVÁZAK KATEDRÁLISÁBAN

Halál-Úr jó szomszédom volt
Magamat s mást ijesztgetőnek,
De, jaj, a csontváz-kupolák
Fejem fölé ívelődnek, nőnek.

Ez volt Ő vajon máskor is,
Mikor nem én körömben vagdalt?
Most megimádom ijedőn
E csontokkal építő angyalt.

De épít dúlva a Halál
Tetem-téglákkal föl az Égig
S mindig közelebb s közelebb,
Bajtárs s rokon csontjával épít.

Óh, szörnyü csont-katedrális
S nekrológ-hozó minden reggel,
Nemsokára térdelhetek
Csupa-csupa idegenekkel.

Óh, nagy templom, bús menny-verő,
Bizarr-ékes kupoláidra
Tudom, hogy gyújtón nem jöhet
Soha-soha az élet-szikra.

És Halál-Úr templomában,
Hol tolongva hal föl az Élet,
Rettegve, félve hódolok
S félek, hogy már tán nem is félek.

HÁT IMÍGYEN SÍROK

Fájnak az Életnek fájásai, fájnak
S fájnak orv képei torz, képtelen tájnak,
Szemembe csatornás könnyeket ma vájnak:
Szabadulj el, Öröm, szabadulj el, Bánat.

Örömmel, Bánattal s fakó Szerelemmel
Hitványul megbecsült itt-ott néhány ember,
De még amije volt, azt se nézte szemmel,
Mert az Öröm indít és a Bánat rendel.

Tettem életemet én, nyomorult, pőre,
Néha Dózsa Györgyre, néha csak egy nőre,
Istenem, hisz nem volt sok hasznom belőle
S még mindig távol van Arany drága bőre.

(Mivel pedig mindig kétségesek vannak,
Hadd mondjam el titkát ennek az Aranynak,
Nem amaz Aranynak, kitől verset adnak,
Hanem egy kislyánynak, a legszabadabbnak.)

(Áldja meg az Isten látszó lelke részét,
Áldja meg az Isten a szíve verését,
Áldja meg az Isten, akkor is, ha késék,
A lefeküvését és a fölkelését.)

Mivel pedig vagyok ebben a nagy bajban,
Ordítok, ordítok: nagy baj van, nagy baj van,
Hiszen nem fürdettek mindig tejben, vajban,
De látni kell engem elröpült méhrajban.

Sohse kívánkoztam nagy erdőket nyírni,
Fájásokat fájón, fájlalva lebírni,
De szeretek olykor s manapságig írni
S fájó fájdalmamat imígyen kisírni.

ÉS SEHOGYSE VAGYOK

»...És úgy vagyok, hogy sehogy sem vagyok
És fáj, hogy nem fájnak eléggé
Dalaim, a megdalolt dalok
S kínjaim, a megszenvedett kinok.

Zárt életet ujra elkezdeni,
Fölvenni a daliás lárvát,
Ujjongani, mikor testünk bizserg
Nem fiatalon és vér-duzzadón,
De sztrájkján a sokféle csapott vérnek
És gondolni évek számaira,
Hogy harmincöt és azután harminchat
És kételkedni a kisleányban,
Aki, szegény, pedig nem rossz talán
És mindenben és még több mindenben
Látni vakítóan a Semmit:
Talán öregség, talán már Halál.
Hát jöjjetek, beigért éjszakák,
Hát jöjjetek, nagy megcsúfolások,
Szégyenek, kínok és régi babák.

Kár, hogy néha sokáig élünk
És úgy vagyok, hogy sehogy se vagyok.«

A MEGSZÉPÍTŐ FÁTUMA

A "Nyugat" törzsökös embereinek küldöm.

Estéket, ha bennük kószálok,
Beaggatok édes csodákkal
S akik nyomomban járnak bennük,
Nyomasztják édesen az álmok.

Csacska vers ha akad kezembe,
Üres szavaiba ömlesztem
Lelkemnek minden muzsikáját
S hódítva száll titkokat zengve.

Vágyam, mint őrjöngő imádság
Keres föl egy-egy árva asszonyt,
Fölékesíti, kivántatja
S azután százan is kivánják.

Ha akarnám, ujjongva halna
A gyáva is, ha benne laknék
Az én halál-gondolatomnak
Mámoritó, boldog hatalma.

Csak önmagam tartom bilincsen,
Önmagam számára nincs lángom,
Szivem, reményem, hangulatom,
Erőm, bizalmam, csókom nincsen.

A MENEKÜLŐ LOVAS

Krúdy Gyulának küldöm.

Sóbálványa lettem
Hazám dúlásának,
Szeretett jószágim,
Csűreim, táraim
Bús pusztulásának.

Nagy rámszakadásnak,
A hirtelen vésznek,
Futó, riadt uton
Könnyben megforduló
Visszatekintésnek.

Add, óh, Uramisten,
Hogy némán bolyongjak,
Ajkamat szorító
Dühvel, háborusan
Átkokat ne mondjak.

Adjad, én galambom,
Akit most találtam,
Hogy leljek feledést
Két szép, meleg karod
Jó karolásában.

Adjad, pocsék élet,
Hogy ne legyek dőre,
Kocogjon a lovam
Boros, csárdás uton
Vidáman előre.

Add, én gonosz sorsom,
Futván fütyörésszek
S nagy erdők aljain,
Bujtató lápokon
Hogy vissza ne nézzek.

BESZÉLGETÉS A BOSZORKÁNNYAL

I.

(Édes boszorkányom,
Láttál angyalt holtan?)
»Láttam szép magamat,
Mikor még nem voltam.«

(A Holdat a Nappal
Láttad összebujni?)
»Láttam fehér szivet
Pirosra fakulni.«

(Láttál napnyugatról
Napot kelni este?)
»Láttam Ujév napját
Szilvesztert keresve.«

(Leszitálni láttál
Égből eső-márványt?)
»Láttam az egeken
Fekete szivárványt.«

(Láttál már busongást
Csali, büszke kedvvel?)
»Láttam már sírgödröt
Tele szerelemmel.«

(Láttál visszafordult
Óramutatókat?)
»Láttam perzselését
Sohse-kapott csóknak.«

(Láttál már tengeren
Fogant őserdőket?)
»Láttam, ki sohse lesz,
A holnapi nődet.«

(És bolondot láttál,
Ki szerethet téged?)
»Láttam a szivedet,
Szivemen van s véged.«


II.

(Édes boszorkányom
Szivemre be ráhullsz)
»El foglak árulni,
Mert te is elárulsz.«

(Telve van a kedvem
A te szép valóddal)
»Kedvetlenségemet
Űzöm unott csókkal.«

(Szép asszonyságodban
Megmaradok szépen)
»Megakadt a szemem
Egy külömb legényen.«

(Egek csillagához
Nem hasonlitnálak)
»Jaj, be rossz a Földön,
Jaj, be rossz itt nálad.«

(Légy az én hűséges,
Drága feleségem)
»Feleséged vagyok
S elhagytalak régen.«

ÓH, NAGYSZERŰ SZERELEM

Óh, lyányok észre nem vett csapatja,
Kihagyott asszonyok,
Meg nem vásárolt drága hetérák,
Óh, minden rendü némberek tömegje,
De nagyon szomoru vagyok,
De nagyon szerelmes.
Mások gyürölték nyoszolyátokat,
Mások pecsételték le szájatok
S boldog igát
Testetekre mások erőszakoltak,
Mások, mások, nem én.

Óh, induló nők,
Szerelmetes gyanakvók,
Rövid szoknyákban s iskolás könyvekkel,
Kik megálmodjátok
Gyönyörüségét a szabadulásnak,
A Mindennek, Egynek és Egyetlennek
S kik itt nőttök vén szemem előtt
Adó, nagy nőkké,
Kik csak tévedésből lehettek enyéim,
Mert nőnek az ifjú férfiak is
S aki kóstol belétek,
Mások, mások, nem én.

Óh, nagyszerü Szerelem,
Minden nőnek szerelme,
Borzasztó Lehetetlen,
Bolond álom-beszéd,
Nő, minden nő:
Szemem s derekam fázik,
Ha rátok gondolok
S kis uccákon párosan
Járnak a szerelmesek:
Egy nővel minden betelik
S az okos hímek olyan boldogak,
Mások, mások, nem én.

VÉRMUZSlKÁS, CSODÁLATOS HARC

Sűrüjük nincsen még a fáknak,
De milyen sűrü a világ,
Rügyező bokrokban rejtőznek
Csintalan mitológiák.

Még borzongat lehe a Télnek,
De ficánkolva, szabadon,
Hujh, meztelenkedni szeretnénk
Csalogató gyep-pamlagon.

Furcsa csöndre jön riasztó zaj
S minden bokor leple alatt
Negédes álmeneküléssel
A csók a csók után szalad.

Szerelmes álarc minden arcon,
Türelme nincsen senkinek,
Perzsel-fagyaszt és ver mindenkit
A csókos, buja láz-hideg.

Vérmuzsikás, csodálatos harc,
Lihegő, ős melódiák:
Fákról és vérünk borujából
Illatosan hull a virág.

AZ ISMERETLEN ADA

Remegő kézből habzó serleg,
Te vagy ez, ismeretlen Adám,
Kit fájlak, iszlak s nem ismerlek.

Ízedet ízlem édes szájjal
S aztán egyszerre el-tova-tünsz
Csalással, bűnnel és homállyal.

Úgy tünsz, mintha nem lettél volna
Bolond életemnek dáridós,
Izletes, tegnapi koboldja.

Ki vagy, mi vagy, holnap elválik,
De a halálig Te megmaradsz,
Megmaradsz egész a halálig.

S halál előtt bár egyszer jönnél
S úgy, amiként én képzelem:
Szivembe jóestét köszönnél.

A TÚLSÓ PART

Itt vetkezik, itt dobja le mezét
S már nem is kell tán.
Bemegyek és megfogom a kezét,
Ablakhoz viszem s megmutatom:
Idevilágol a túlsó part.

Túl a Dunán leányok siklanak
S bánt e forróság,
Ez asszonyság, ez a minden-szabad,
Ez az elérés és ez a jelen:
Idevilágol a túlsó part.

Hallga csak: hajós tülköl s Ő zokog.
Be bolond nászéj
S a vérük, a vérük búgva lobog
Nekik (kislyányok, várakozók):
Idevilágol a túlsó part.

TALÁLKOZÁS EGY SENKIVEL

Merre viszi posta levelem,
Kinek viszi legelőbb a hírt:
(Asszonynak persze)
Találkozhatsz, ha akarsz, velem?

Merre térek és mit akarok,
Kit akarok és hol lelem föl?
(Ostoba játék)
Vénülő hímhez illő barokk.

Merre keressem most az időt,
Hogy ne felejtsen s itt ne hagyjon?
(Hajh, az a Tegnap)
Óh, áldott, áldott Tegnapelőtt.

Merre keressem az életemet,
Valami szépet hol akarjak?
(Csak hív nősténytől)
Lelkem, Senkim, találkozom Veled.

IMÁDSÁG A CSALÁSÉRT

Valamit még szivemben tartok,
Forró, nagy hálát, édesim,
Asszonyaim, leányaim,
Hogy olyan könnyü vállal csaltok
S mégis bennetek úgy hiszek.

Hivő csalások, csalt hitek
S egy semmire örök-vágyóság,
Ezek vagytok s ezek vagyunk.
Elönti szivemet a jóság,
Be jól van így, be jól van így.

Fohászkodok: »Isten, talán nem
Helyesled, amit csináltál,
Mert csak buta és gyönyörű,
De engedd meg, hogy folytassuk
Ezt a csaló játékot. Ámen.«

A KIÜRÍTETT ÁGYASHÁZ

Nyomorodást küldött rám az Idő
S mit összehordtam testben avagy lázban,
Kiüritem víg ágyasházam:
Széledjetek szét, Drágaságaim.

Nyoszolyátok érintetlen marad,
Őrizze nyomát finom testeteknek,
Hó-ágyatokon Szerelemnek
S Dölyfnek láng-pallosu angyala áll.

Óh, jaj, a ti kiűző uratok
Most a tiétek, igazán tiétek,
Szépek vagytok, a túlig szépek
S már nem érdemlem a csókotokat.

Merre széleszt a Sors benneteket,
Kiknek odadtam magam darabokban
S más karokban vajon föllobban
Egyőtökben vérem, a cifra vér?

Vajon kitör-e majd belőletek,
Kik szépek vagytok, a túlig szépek,
A legszentebb, legúribb vétek:
A vissza-vissza-vágyakozás?

Az Éjbe nézek bús-utánatok
S már látom a mécseket vágyva gyúlni
S benneteket új ágyra hullni
S kínjaim közt, íme, megáldalak:

Vigyétek ágyasházam illatát,
Szent muzsikáját bolond lihegésnek
S ágyán majd a külömb legénynek
Sírjatok értem egy pillanatot.

HŰSÉG ARANYOS KORA

Édes Adának küldöm.

Most már megjött az áhitatnak
S hűségnek aranyos kora.
Hivőn s hitetőn borulok le
Előtted,
Jövőmnek kikedvelt asszonya.

Szerelmemnek frigy-követsége
Hűséget, békét visz eléd,
Arany-pirját nyárvégi napnak
S lelkemnek
Forrott nektárját, nyugodt hevét.

Hadd nevezlek téged Adának,
Nevem olvasztván és neved,
E titkos, drága asszony-névvel
Ne tudják
Soha, hogy én kit keresztelek.

Szemednek jó intését hozza
Hozzám már minden alkonyat
S már indulunk lassan egymáshoz,
Álmodva,
Mint nyugodtak, bölcsek, boldogak.

Robajos viharok elültek,
Csöndes, tiszta, derűs az ég
S szemeink bátrak és vidámak,
Nem önti
Könnyel el csókos keserüség.

Vár bennünket minden boldogság,
De őrjöngőn nem rohanunk.
Biztos, hogy megtaláljuk egymást
S kinyujtva
Már távolról ölel a karunk.

Óh, nagyszerű közeledésünk,
Béke és boldog áhitat,
Nagy virág-szemei Adának,
Melyekből
Szent mézzel és halk tűzzel itat.

KÉRDÉS KÉK SZEMEKHÖZ

Édes kislyányom, nyisd ki a szemed,
Tágas, egyetlen kékjét a világnak,
Mert az én vak szemeim ezután
Csak teáltalad látnak.

A vén emlék-gyilkosnak add ide
Varázsát a szent, emlékező méznek
S csettentsd a nyelvem tartón, édesen,
Míg más asszonyra nézek.

Míg az a két apró, barna bogár
Csiklandozván föl s bejárja az arcom,
E más szemekhöz küldd el a tied,
Te várakozott asszony.

Szerelmeket parancsolj most reám,
Úgy kellenek élethez a szerelmek,
Úgy kellenek a te kék szemeid,
Bár barnán feleselnek.

Úgy kellenek a meghagyásaid,
Mert megint bűnbe estem
S kérdem: szeretek, ím, egy új leányt,
Szeressem, ne szeressem?

VALAKI ÚTRAVÁLT BELŐLÜNK

Schöpflin Aladárnak küldöm.

Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sujtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.

Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak forditott tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünksarjadtat: asszony-részünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok
S kit udvarunkban udvaroltunk.

Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szivünk,
Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.

Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem irunk,
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.

Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
Siránkozik pityergő szánkon
S omladozó, árva szivünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szivünk
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.

ELBOCSÁTÓ, SZÉP ÜZENET

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

NŐ-KERGETŐ, FÉNYES HAZUGSÁG

Kaffka Margitnak, a nagyon nagy
íróasszonynak küldöm.


Sarjadtan buja, szent áhítatom,
Be hurcollak, be nagy kedvvel keverlek,
Be sok némber kontyára készitem
Hős koronám, a bolondos szerelmet,
Be nagy is a magam-veszejtő szándék,
Be száz furcsa sírnivaló les rám még,
Be sok asszony-tévesztőbe tévedek.

Beteg vagyok, szép beteg:
Hihetetlent és nem hitteket várva
Száguldok be friss-ujból a világba
S keresem a hágcsót, mely levezet
Mélyetekig, kék, nagy, furcsa szemek,
Honnan magatok elindultok,
Mint lámpás emberek.

Kék szemek, ti bizonytalanok,
Lógassátok szép-táncosan a lámpát,
Mutassátok meg e rózsás ködben
Lelkem lehetetlen, nagy lyányát
Vagy asszonyát, ki ráborulva
Kacagón a szomoruságomra
Vagy sírván a nevetésemre
Enyémtelenül enyém lenne.

Könnyes és riadt horkanással
Veszek máris el már előtted,
Titokzatos, valótlan követje
A Nőnek.
Úgy szeretlek és úgy akarlak,
Mint túlzottan kinőtt, nagy karmak
Kivánják tépni az új zsákmányt.

Mégis: rátok bízom, kék szemek:
Bizonyos, hogy holnap szeretek
S igazítsátok az igazira
A tekintetemet.
Jaj, be űzött vagyok, be árva,
Be nincs senkim, aki úgy várja
Áhitatom, ahogy adom,
Nincs Isten, hit, kedvesség, jóság,
Jámbor és mégis vad nősténység,
Szépség és méltó alkalom.

Óh, nő-kergető, fényes Hazugság,
Küldd el hozzám asszony-hugod,
A csalót, az élet-pusztitót,
A drágát, szűzet, hazugot,
Küldd el hozzám, küldd el hozzám.

MÉG MINDIG HÁBORÚ

Ha már csakugyan virághalált kések
S ha megbojtosodtam is kicsit, talán,
Gyertek csak új, szuró üzengetések,
Ti régiek s lankadni nem tudók
S vigyétek csak el utálatomat
Régi bandájú utálatosokhoz:
Tudom, hogy élnek még s óh, hallom őket:
Furcsa ország: haszontalan velőknek
Százszor kell betörni ronda lakhelyük
S minden halottat újból agyonütni.
Hát szálljon a szó messze, mindenütt:
Fekete és piros ma is a lelkem,
A szeretőim számosabbak
S az alku kulcsát még máig se leltem
S az Élet és Utálat oly maró,
Hogy patinás piszkotokat lebírja.
Nem kedvvel áll ám szóba veletek,
Újra-bátorult, rabló ál-lovagok,
Az, ki hitte, hogy hullákat nem öl már
S e sorokat, jaj, magyar siralom,
Anno 1913 írja.

ÉN ERŐSZAKOS IFJÚSÁGOM

Birkózó ember sohse birkóztam
Olyan elszántan, istentelenül
Magammal és maradt erőmmel,
Mint most, hogy súlyos veszedelme ül
Nyakamon a vénségnek.

Minden kétségem: a csak-azért-sem,
Minden gőg-gondom: megmutatom
S rohanok mohó szilajsággal
Illetlenül fiatal utakon
Vissza az ifjuságba.

Áldott kifacsarása a szívnek,
Luciferi megszegülés: mohón,
Akarón, ifjakat alázva,
Frisst-dobogva az Élet-dobogón:
Élet, állok elébed.

Kis elkopók és beletörődők,
Szánjatok engem s irigyeljetek:
Így nem élhetnek hitvallásban
Csak Jézushoz meghívott gyermekek,
Akik nem félnek élni.

Így lép egy Úr sírjának feléje,
Ki szégyenli ranggal a kimulást
S nem sikolhat ki a szivéből
Élete, lelke és az Ifjúság
S ifjan megy a Halálnak.

HOLNAPRA GYÓGYULÓ BÁNAT

Megfúl a leggyönyörűbb kedv is
Hátán a vén Sors-lépnek,
Melyre ostoba madarakként
Ragasztóan szállat az Élet.

Óh, Végzet véges szörnyüsége,
Óh, Élet, röndes, dőre,
Mért nem figyelsz szemmel, vas-markkal
A gyenge, tétova Időre?

Óh, örökös, zárt határosság,
Dalos húr, mely elpattan.
Hát nem lehet semmikép élni
Tágabban, mindig, szabadabban?

Utálatos, befejező Vég,
Rút pontja az Istennek,
Mért nem tarthat minden örökké
S a dolgok néha mért pihennek?

Hát miért van befejeződés
S szünése délceg vágynak,
Születésekor halált mért hord
Minden dicső, szép megkivánat?

Hát miért nem teljesedünk be
Tengeres folyók módján,
Kacagva tele kacagással
Trombiták buta lefuvóján?

Bús csömöre a Szerelemnek
S feneke a pohárnak,
Óh, miért is van, miért is van
Már-holnapra gyógyuló bánat?

RÖPÜLJ, PIROS SÁRKÁNYOM

Futó napok, kik ifjakat növesztnek,
Futó ifjak, napjaikat fogyasztók,
Tudom, hogy engem, furcsán vénülőt,
Megköveznek.

Bolond bensőm egy ős gyermeket hordoz,
Bátran nyúlok tüzekbe a kezemmel,
Asszonyhoz, fegyverhez bátran nyúlok
S mézes borhoz.

Fölröpítem piros papír-sárkányom,
Harminc év óta nem tudtam megunni,
Pórázáról ezerszer elszakadt
S mégse bánom.

Két, nagy, vaksi szememben szűz magasság
Babonás képe és célja nyilallik:
Ez tart gyermeknek: a szent soha-fény
És a vakság.

Röpülj, piros sárkányom, mindig fennen,
Ha elszaladsz, küldöm másad utánad
S nem születhet gyermek, ki ereget
Lelkesebben.

A MAGUNK SZERELME

Bizonyos Margitának küldöm.

Ereklyékért kutatgatok,
Boldog Isten, boldog Isten,
Ha volna még.
S megcsókolok egy arcképet,
Régi képet,
Gyötört színü bánatosat,
A magamét.

Minden, minden hogy elmarad
S hogy elhagyunk mindent, mindent
Előbb-utóbb.
Hogy kinálnók az ajkunkat,
Jó ajkunkat
S mást, mint magunk, nem érdemel
A búcsu-csók.

Óh, ezerszer is csókolom
Az egyetlent, az egyetlent,
Ki megmaradt,
Aki jó volt minden helyett,
Mások helyett,
A derekat roncsokban is,
Hű magamat.

Áldott világ a zátonyon,
Boldog Isten, boldog Isten,
Ki engeded,
Hogy süttessük rá magunkra,
Vén magunkra,
Ifjitó és istenítő
Szerelmedet.

FÖLKELÉSEK ÉS FELEDKEZÉSEK

Besütése a Tavasz-Napnak,
Óh, vidám gyermek-ébredések,
Víz-pacskolón, gyorsan öltözőn,
Friss szájból kiszabadult ének
S nekiszaladás iskolának
Vagy sárga s kék virágu rétnek
Egész testű, ficánkoló örömnek.
Cseresznyézlett kis pajtásnőm szája,
Óh, Élet igaz hallelujája.
Óh, vidám testü, én szép volt-magam,
Dühtelen és kipihent fölkelések,
Úgy néha-néha visszanézek
S méreg után nyúlok: no, menjünk.

S azután gyáván ébred bennünk,
Komiszul, gyáván ébred bennem
Bénaságos, nagy ön-szerelmem,
Hogy bármikép is jobb az Élet,
Mint az utálatos megszünés
S hogy bénán is elérni vélek
Boldogság-képet, szép-hazugat
S hogy beérem most már kevéssel,
Fölkelés helyett lefeküvéssel
S hogy minden, ami bennem támad:
Gyermeki emlék, bú és imádat,
Egy nagyon-nagyon nagy bizonyisten,
Egy nagyon-nagyon nagy kötelesség.

Egy nagyon-nagyon nagy s víg mulatság,
Egy gyönyörű kinálás: tessék.
Élendő vers rímtelenül rímben,
Ifjuságok, mik visszaadják
Még vénen is az ifjuságot,
Sok képzelés és sok ifjuság,
Jóbnak cseréppel enyhült sebe,
Óh, vállalt élet, de mégis konok,
Óh, alkuvás és feledkezés,
Óh, régi-régi szép volt-énmagam,
Aki nem vagyok, de kit akarok,
Fölkelések és feledkezések,
Óh, mindent hitetni tudó Élet.

KÖSZÖNTŐ AZ ÉLETRE

Medve Miklósnak küldöm.

Sodridnak hurcás, száz emlékét lökd el,
Széles mosollyal, csillogóan
Ballagj, vén folyó,
Ballagj, életem, csöndes hömpölyöddel.

Túlszökve harag s bitang hír hinárját
Éhkeselyük-lakta hegyekből
Ért síkra vized
S örvendezésnek tengerei várják.

Békült tengerek s világok előtted,
Békült órák, békült fájdalmak,
Most már mindenek
Csodákká nőttek és megszentelődtek.

Tükrözd a Napot, duzzasszon a hála,
Mert benned van az Élet immár
S megbékült szived
Istennek áldott, terhes szűzleánya.

Élet, óh, Isten pompázó szerelme,
Kinek nem szabad hátranézni,
Most már jó leszek,
Mindig-mindig csak jeleneddel telve.

Ni, hogy futnak az emlékek riadtan,
Óh, örömek öröme, szállj meg,
Verd a szivemet:
Boldog vagyok, mert élni elhivattam.

Boldog folyó, nevető tengereknek
Víg halállal víg várandósa,
Boldog, kis életem:
Köszöntlek, éllek, áldlak és szeretlek.

HAJH, ÉLET, HAJH

Hajh, Élet, hajh,
Kinek a köntösöd éget,
Hajh, Élet, hajh,
Te, aki ismersz, rázol is,
Kacagj most egyszer egy nagyot:
Nekem kivánnak
Csúnya véget.

Hajh, Élet, hajh,
Te tudod nálamnál jobban,
Hajh, Élet, hajh,
Hogy összeszűrtük a levet
S fogtam legvadabb paripád
S nyargalásztunk
S ma is dobban.

Hajh, Élet, hajh,
Minden út, amerre járunk,
Hajh, Élet, hajh,
Én nem akartam feledet:
Ten-egészedet vívtam én,
Egész javunkat,
Egész kárunk.

Hajh, Élet, hajh,
Kinek a köntösöd éget,
Hajh, Élet, hajh,
Ki szereted vak hivedet,
Kacagj most egyszer egy nagyot:
Nekem jósolnak
Csunya véget.

SZENT LEHETETLENSÉG ZSOLTÁRJA

Zuboly barátomnak küldöm.

Pokolhintán vad, széditő körök,
Tüzes mélységek fönt s alant,
Zuhanva szállni, szállva zuhanni
Való alatt és képzelet fölött
És mindenütt és mindenütt
És mégis a konok határok
Kemény tilalom-léce üt,
Mert várhatatlanokra várok
S nem várok mást, mint várhatatlant:
Óh, véres kínok véres kínja ez.

Hörögve dönget vágyam kapukat,
Arcomra pirosan bemázolt csontváz
Tiltó és bolondos ujja mutat.

S körülöttem csak lehetőség
S álmodható és lenge álmok
S nincs Isten, hogy széditő hintám
Dohodt rab-útjából kiszálljon
S vágyam megfogjon valamit,
Eleddig még megfoghatatlant
És megöleljen valakit,
Eleddig megölelhetetlent.
A tüzes mélység megvakít,
Agyam fölforr, torkom rekedt
S bomlott, nehéz alkonyaton,
Átkozott, szent Lehetetlenség,
Zengem sorvasztó éneked.

TILTAKOZNI ÉS AKARNI

Hajh, megmaradni nagy betegnek,
Sírba-rugandó idegennek,
De élni, de élni.

Barbárból, úrból nyűvé válni,
Igaziból lenni akármi,
De élni, de élni.

Nem bánni immár semmit-semmit
S nótáink bár rossz kölykök zengik,
De élni, de élni.

Ijesztgessenek a Jövővel,
Ijedjek meg lehajtott fővel,
De élni, de élni.

És gunnyasztva és meghajolva,
Mintha tavasz sohse lett volna,
De élni, de élni.

De tiltakozni és akarni,
De, jaj, még most, most meg nem halni,
De élni, de élni.

A VISSZAJÁRÓ MÁJUSOK

Minden úgy igaz, ahogy régen:
Vannak visszajáró Májusok
A Sohsem-Nyugvás szent nevében.

Rózsás köd az agyunkra úgy száll
S úgy fűt a megvadulás heve,
Mint a régi, szent kamasz-jussnál.

Olyanok s még szebbek a tervek,
Mint diák-vágyak bús korán,
Ám telt-begyübbek a szerelmek.

Mert a Májusok visszajárnak
S nem ifjú vágyé való ízük,
De ki túl van laktán a Nyárnak.

VIDÁM TEMETÉS ÉNEKE

Küldöm az én Földesi Gyulámnak.

Mik elmúlnak, meg is csúnyulnak,
Még a bánat sem szép, ha elmúlt
S én régen utálom a múltat.

Fölemeltem az én szivemet
S hirdetem a siránkozóknak:
Boldog az, ki vidáman temet.

Mulás a rendje az örömnek
S változás mindig új alakra.
S az örömök szünetlen jönnek.

Minden, mi van, szép, friss hajadon,
Az emlékek agg-szüzét dobd el
S fogd a jelent, vígan, szabadon.

Vond ifjan, ha vén is, a vállad,
Mikor settenkednek a multból
Haszontalan és cifra árnyak.

Ki ma nincs, az nem is volt soha,
Emlékezni raboknak terhe,
Szabad ember felejt s fut tova.

Az élet perc, mely folyton lebben.
Minden perced bocsásd el csókkal,
Kínlódni is kéj a jelenben.

Akármilyen rongyos a jelen,
Prédája nem leszek a multnak,
Behunyom szemem s megölelem.

SZÁZ HŰSÉGŰ HŰSÉG

Alakos játék, százszor-zárt titok
Hős, futó bölcse újból és megint
Állok süppedten szókimondó bajban.
Cselek, barlangok, vermek, kárpitok,
Bozótok, lárvák, segítsetek rajtam.

Ki száz alakban százszor volt szabad
S minden arcához öltött más mezet,
Éljen és csaljon titokba-veszetten,
Mert bárki másnál több és gazdagabb,
Mert csak a koldus egy és leplezetlen.

Ragyogjatok meg, tévesztő szemek,
Édes, hazug méz, pergő, szép szavak,
Csorogjatok tarkán, számítva, bátran.
Mindenki másnak mindig más legyek,
Változón szabad, gyürütlen, arátlan.

Enszavaimmal csaljam meg magam,
Melyvoltom gondján törjem víg fejem
És száz alakkal száz vitába törjön
Lelkem, valóm, e dús alaktalan,
Száz hűségű s egyetlen hű a földön.

VÁROS MEGVÉTELE UTÁN

(A condottiere búcsúja)

Bródy Sándornak küldöm, a legszebb, legigazabb
magyar poétának, Sándor bátyámnak, ki talán
nem is tudja, hogy mennyi mindent csinált
és folyatott le e csatornátlan országban.


Lankadt szivem díszitem csókkal,
Legjobb ruhám öltöm magamra,
Legszebb napjaimra emlékszem
S tegnapi győző, nagy rohamra.

Viadal után búcsuzás jön,
Diadal után nincsen élet,
Hadd bámulják még egyszer arcom
Vad dühvel a tiport cselédek.

Mozduljanak a harctér-rablók
S zúgjon felém a pulya-átok
S hadd hirdessem ki zsoldosim közt:
Mehettek, nincs szükségem rátok.

Győztem s én már megdicsőültem,
Most már jöhetnek portya-hősök,
Megy a vezér, zsákmányát hagyja:
Szeretett győzni s ezért győzött.

Nyitott hintó sárkány-lovakkal;
Küllők, virággal befödöttek,
Járjátok be ma még a várost,
Hogy arcom sohse lássák többet.

A VISSZAHOZOTT ZÁSZLÓ

Esős, bántó, ködös volt Május,
E fagyba-botló, léha hónap
S rossz lelkü pötty-városi uccán
Sárban hordtam a lobogómat,
Tizenhét év korával gyáván,
Képedve és hitetlenül
Gazdagságom nagy orgiáján.

S így hurcoltam tizenhét évig
Csüggesztve le, hol föl-fölkapva
Önmagamat, e hívott zászlót
És mégis-mégis lobogtatva
És beleszoktatva a lelkem
Szent nyügébe, a szent teher
Dicses vonszolásába, betelten.

De innen hoztam, amit hoztam,
Amit akartam és eléltem
S a zászlót, ami le-fölvillant
Mindig csatában, tűzben, vérben,
Nagy vallásom, akivel volna
Protestáns, harcos vérmezőn
Lelkem a kor Gusztáv Adolfja.

Most hát itt van újból egy Május,
E fagyba-botló, léha hónap
S e most már karolt városkában
Megmutatom a lobogómat:
Innen vittem és visszaértem,
Gazdag volt, furcsa és buja,
De itt van, elhoztam fehéren.

Zilah

ÚJ, VIRÁGOS IFJÚSÁGGAL

Általvetőm virág málházza,
Lábaim ugrós kedvüek,
Kedves súllyal hullott reám
Életemnek késett áldása.

Mosolygó, nagy szememben reszket
Sok-sok boldog látnivaló,
Sok telő kedv és áhitat,
Hogy mindent-mindent újrakezdek.

Ni, mennyi van még a világon,
Örömre-szántak és jövők,
Hopp, hívnak-várnak az utak:
Be szép vagy, én új ifjuságom.

Be hazudtam vén teltségemmel,
Be jó az édes habzsolás,
Be sűrü jószág a csoda,
Be jó ember a derült ember.

Kék hegyeken, zöldelő fákon
Ámulat s igéret rezeg
S újfajta, szelid mámorok
Bizseregnek át a világon.

Olyan édes-fáradt az este
S mozgatók a fény-reggelek
S oly boldog az eltévedés
Kis boldogságokat keresve.

Víg a sírdomb, tarkák a völgyek,
Ihaj, be sok a tréfa-szó,
Tájék, kötődés, nóta, nő:
Meg nem állom, hogy ne fütyöljek.

A MEGUNT CSATAZAJ

Mi hősködésbe dühitett
S lánggal falatott még tavaly,
Múlik naiv, riasztó kedvem
S majdnem altat a csatazaj.

Beszélik, hogy élnek ma is,
Kit itt vagy ott temettem el
S nem volt záró a diadalmam
S korai a győztes kehely.

És minden hír úgy duruzsol
Fülembe, mint bolond dana:
Nincs nekem már, mi aggodalmast,
Méltót, haragvót mondana.

Nincs más, csak amit akarok
S csak kegyem adhat életet
S beszédből is csak az jut hozzám,
Mit vígan én beszélhetek.

Mit helyeslek, csak az igaz
S amit kedvelek, az a jó,
Dajkamese-vagyon a másé
S csak az én birtokom való.

Mit sem vett el tőlem a Sors
S minden érdemest meghozott,
Megtelvén buzgó áhitattal,
Szent Magamhoz imádkozok.

A VESZÉLYEK ISTENE

Reinitz Bélának küldöm.

Diadalnak diadal-gyászutján
Üdvözöllek, veszélyek Istene,
Tarka Isten, kit Düh méhe fogant,
Gőgöknek gőgje, nagy Gőg, az enyém.

Künn csatázván, hajh, nevettelek sokszor,
Nyert csatáinknak bal osztályosát,
Balga kötések balgult frigyesét,
De ma már sejtem isteni erőd.

Ha ki fölkapott vércse-lecsapáskor
S vitt gyöngéd kézzel zúgba kedvesen,
Vagy Égre-dobón nyílként hajitott,
Te voltál mindig, ős, bennemi Gőg.

Ős, bennemi Gőg, pogány ön-szerelmem,
Vércsíkos fényű, intő rendelés,
Ki kergés helyett hős célba tekint,
Ki nem magáért gőgöli magát.

Ki magát ritkán szereti magáért,
Vagy ha magáért, méltán és nagyon,
Vagy bármiképpen, mindig görcsösen,
Avagy bárkit is, de mindig szeret.

Kinek parancsul így parancsolódott,
De kinek nincsen más Istene, nincs
S más hajtója telt, nagy sorsa felé,
Mint hős, kijátszott énje, Gőg-ura.

Tetszett sorsomnak amarra fordulni,
Honnan jól látszik minden, ami van,
Minden, ami volt s minden, ami vár
S künnről megjöttek a belső csaták.

Óh, belső csaták diadal-gyászútja,
Óh, nagy győzés a legbőszebb felen,
Óh, rendelés, te legforróbb Titok,
Gőgöknek gőgje, nagy Gőg: az enyém.

BÁNTOTT, DÖFÖLT FOLYTON A PÉNZ IS...

Bántott, döfölt folyton a Pénz is
S szép humanitások játsztak velem,
De lelkemből más sohsem érdekelte
Fölszánt poéta-ceruzámat
Csupán Politika és Szerelem.

S úgy számítottam rég ki végem:
Gyűlöletim hogy eléggé nagyok?
Egy akadt nőstényért elég botorság
Indulhat el még inaimból?
Hahogyha nem, már mindent itt hagyok.

Tudok-e még nádor-választó
Kisúr-ősimmel szólni makacsul
S tudok-e még asszony után rohanni
Szavakon és gyűléseken túl,
Vágyva-robogva, keresztül-kasul?

Néha megingok s szégyen-hülten
Havasnak, vénnek érzem a fejem
S azt hiszem, hogy minden vivát a másé
S hogy idegen tőlem régóta
Balog nádor-úr s bolond szerelem.

De jönnek remete kanokként
Ős sűrűkből ki szerelmek, dühök:
Új talmi-nádort megölni is tudnék,
Kivánom őrülten a csókot
S csatában, hitben, tűzben vénülök.

RÖVID, KIS BÚCSÚZÓ

Vége: gát-verseny volt ez egy kicsit
S töretlen nyakkal másztam ki belőle,
Holott magamra bíztam a lovam
S magamat pedig egy idegen nőre,
Aki Te vagy, egykor-test Margita,
Egy éjszakám és minden órám vágya,
Kit ha látnál, hogy bennem hogy megszépült,
Elfáradnál a nagy dicsekedéstül.

Be megnőttél útközben, Margita:
Hozzád szegődött mindene egy kornak,
Tenger, tömeg-sors, bérc, csók és titok,
Mit nagy fantaszták kínnal ostromolnak
S vitted magaddal asszony-társidat
S minden strófában a Minden Te voltál
S lévén e furcsa, kusza ének őre,
Mikor már untam, Te mondtad: előre.

Be szép is ez a nagy szerettetés,
Holott esetleg tudni se kell róla,
Egy régi, rövid vágynak tengerén
Megtrónoltál, mint örök Auróra.
Hajh, hajh, sok minden nem akarta úgy,
Hogy külről is egész legyen ez ének,
Siettetett vád, új vágy, vén betegség
S nem akartam, hogy Te versed ne tessék.

Mert Te vagy az én minden asszonyom,
Azaz Te vagy az asszony, aki nincsen,
Kit pótolni próbál nekünk ezer:
Ölelésben, álomban, tettben, rímben.
Akarom, ha a dal végére járt,
Akarom, hogy légy, ha nem is vagy lévő
S vedd magadra én zilált hivőségem
Egy mindent betelítő csak-egy nőben.

Mivel tehetném forróbbá a szám,
Telibbé szívem, e kórral dobbantót,
Karolóbbá, ki átölelhető
S ihatóbbá az édes mámor-kancsót?
Valami szépet egy tán-senkinek,
Szerelmeset, jót üzenni szeretnék,
Csak hálából, mert Érted vagyok kedves,
Csalárdul is hű, csókhoz, szerelemhez.

Köszöntöm benned minden asszonyom,
Akik voltak s kik valaha lehetnek,
Köszöntöm fél, de nagy bátorságomat
S ez énekét százféle szerelemnek
És magamtól távozó önmagam
S Beléd-álmodt szerelmeimnek lázát,
Köszöntöm és köszönöm, mert nem árva,
Ki csak egy éjen vágyott Margitára.

FORRÓ SZOMJAKBAN EMLÉK

(Csak a világban, künn vagyunk delik,
Olyanok, mint az álmaink szeretnék,
Nem kötnek a hitvány, pór tegnapok,
Ha hunn legendás, sok ezredü emlék.
S csak ifjan kóborg bennünk szomorún
Maradott népünk bús követü árnya,
Azután csönd lesz, futósak az árnyak
S viszkedt talpaink részeg táncot járnak.)

Künn a világban olyan messze Pest,
Vidéke, sorsa, népe, rongya, gondja,
Hogyne szaladott volna Margita
Szivet kinyitva és hajat kibontva
Villó viharu tavasz-nap gyanánt
Egy télből kikukkantott fagy-világból.
Mögötte és előtte a mi mennyünk
S nyomából nagy, zengő parancsa: menjünk.

Szent Izidor, óh, nagy hamisitó,
Mit is fordult itt a világ körültünk
Néhány éven, mióta tüzesen
S hazarívón a boulevard partján ültünk?
Közelről minden hogy sujt, mi magyar
S hogy megbánjuk tavalyi, égő kedvünk
S milyen könnyen fut, aki ki nem bénul,
El-el mégis a magyar szakadékbul.

(Mert hát csodás, végzetes fajta ez
S azok is, akik hozzá hasonultak:
Itthon hamar tagad és menekül
S ott künn tömjénnel tiszteli a Multat.)
Nincs nagyobb hit, mint nincsetlen hitünk
S mi Margitánknak párja sehol sincsen:
Magából kikelt, szép, nyugtalan némber
Szeszély-Uristen minden kegyelmével.

(De tán gép sincs, mely gépebb, mint erünk,
Nagy krisztusságban neki-nekilendül,
Nyolc korszakot nyolc évvel érni be
A bús, tunya, magyar történelembül.
S fölhúzott gépként járunk le hamar,
Kiket sziven-érintett a nyilalt gomb
S kezdéseink kincsei itt maradnak
Értékesítő alj-sisere-hadnak.)

(Szent harc volt? - lehet, hogy szent harc ma is,
Szerelem? - nyolc év szerelme eluntat.
Tüzek, a mentül-messzebb lángolók,
Mentül-hamarabb s örömmel lehunynak.
Harcos férfi sok-sok mindent elér
S minden sikertől keserűbb a szája:
Siker-vágy, amely telhetetlen éget
Üdve csupán a közönségességnek.)

(Habzsoló étvágy, mely nem válogat,
Csak kapós, tárós uccát les a szemmel,
Száguldón, rablón nem hiszi soha:
Van egy más fajta, ősi álmu ember,
Ki csupa-cél és Cél felé rohan
S kit fejbe sujt mégis minden elérés,
Mert célhoz érni vagy ostoba látszat
Vagy névkártyája a gálás Halálnak.)

(Óh, ez magyar: magunkból-kikelés,
Élni akarván itthagyni magunkat
S nemhiába rosszak az utaink,
Átlót adunk sáros, görbült utunknak
S így lesz életünk csak az ifjukor
S így legkinzóbb épp a magyar öregség
S az életvágynak gyorsan halkul kedve:
Tükörbe néz és meg van öregedve.)

Hát miként a költöző madarak,
Kiket nem tart, de nem is vár fészek,
Úgy vágtunk neki őszi zordonon
Margita után az elröpülésnek,
Innen, ahol annyi abbahagyott
Harc, könny-özön, tér bennünket marasztalt.
Legyintett rájuk bús kezünk, a fáradt
S itthagytuk mind a javíthatlanságnak.

Levél: »Margita, úrnőnk, itt vagyunk,
Vagy itt vagyok, ha gőgöd meg nem tiltja,
Te vitted haza ifjú hivedet
S fáradt bolondod most te hoztad vissza.
Hogy minden voltál, ugye jól tudod
És hogy semmim sem, ugye bűn az átok?
Tied volt a kivánt és teljes Élet,
Enyém száraz száj, éhség, harc és vércsepp.«

»Történteidből bánsz-e valamit
S a jajokra emlékszel, miket küldtem,
Vagy minek jönni kellett, mit se bánsz
S élsz tovább az Élet fölé kerülten?
Körülvágytak a legjobb valakik
S kedvedért tüzet gyémántok csiholtak,
Mitosz burkol el s lángkoszorút szőnek
Legendák: fölé ékes, barna fődnek.«

»Vagy az azértist éled már megint,
Mint otthon újból mindenki és minden?
Százszor érzem nagy remegésidet
Téged-kérő, paskolt idegeimben.
Fiadat, ki lelkem szerint fiam,
Ha csókolod, csak szellőnyit gondolj rám
S egyszer mélázzon fehér kezed jelre:
Ott roskadok szined előtt térdelve.«

Akarta a firenzei tavasz,
Hogy Ottokár későn, de választ kapjon,
Szerelmesen és zengő-szomorún,
Anyáskodón beszélt hozzá az asszony:
»Óh, tudom én, hogy nincs többhöz jogom,
Sorsom most már a rabságos szabadság
S hogysem unott megismétlődés lennék,
Hadd lehessek forró szomjakban emlék.«

Lelkünkben és a világban bolyong
Azóta s most és olykor mintha intne
S a mi szétszéledett, hős csapatunk
Glédába áll és megifjodik szinte
S egyformán sírjuk titkon száz helyütt,
Mért nem lehettünk gyermekének apja
S hogy szűzre, hitre, célra, szép s ha jó is:
Méltatlanoktól jön metamorfózis.

(De így vagyon, vélné a Biblia
S az idők mostan nagyon bibliásak,
Erjeszti lelkét, testét a magyar
Mások csókjáért és fiáért, másnak
S eltörpülnek a honi huncutok,
Gigász-ördögök feje ver felhőket,
Margita kóvályg, mink is letörődtünk,
Nem leszünk semmi, már beletörődtünk.)

(Vérünket bizony holnap már talán
S tán nem kár érte, száz cerberus issza,
De hadd viselje gondunk csak tovább
Elhivott táltos, bölcs, nagy Tisza Pista
S sugárzó népe, az agytalan úr,
A Sobri-ügyvéd s betűtlen koldushad,
Névbe, címerbe kapaszkodó óság
S persze a pénzes, szent harács-zsidóság.)

(Mi gubbaszkodva s olyan valakik,
Kik cirkuszba résen néznek a ponyván,
Várunk, de inkább elandalodunk
Margitáról s volt harcainkról lomhán:
Óh, sok, szent év, Sátán-vágyak sora,
Pazarolt hitek s örök; magyar hívság.)
Jó éjszakát, be jó, hogy minden elmegy,
Hit és dühök, Margita és szerelmek.

MARGITA ÉS SORSUNK

Csak omlatagon meredez felém
Emlék-bástyája a bús tegnap-multnak
S kendőjét alig látom, a hivót,
Margitának, a szép kiszabadultnak,
Regényen és gyermeken túlesett,
Szép, nyugtalan életet-keresőnek:
Ébredésünknek, mely vak éjbe gázolt,
De magyar Égre hajnal-képet mázolt.

Bizonyos, hogy nem mienk a gyümölcs,
Kik a szemünket százszor is kisírtuk,
Kik a réveteg, halvány Margitát
Szerelmes, biztos életvágyra bírtuk,
Hogy átmehessen tévedt csókokon,
Gyötrelmek és csábulások kín-utján
S aztán szabaddá válván fehér szárnya,
Fölröppenhessen élni a világba.

Az Élet a szabadot szereti
Vagy azt, ki békés, béklyós, vidám rabja,
Minden szavát aki kineveti,
Vagy aki mindet komolyan fogadja.
Vajon Margita fölröpülhetett
Az Élet forró, egyetlen napjához,
Vagy itt kereng alacsonyan, remegve,
Halkul vétózva Lukács-Tisza-rendre?

Más pillanat a magyar pillanat,
Minden egyik a másikat csufolja,
Egyik víg, tavaszi himnuszt dalol,
A másik a sír-földelőt dobolja.
Ottokár is százfélén, habozón
Margitát s az Életet kerülgette,
Pedig, higgyük, hogy ezek sohse késnek,
Mert nem várhatnak Margita s az Élet.

(Óh, lángolás, Élet fölöslege,
Jele, túsza és leendő tűz-tárunk,
Nekünk kellesz most leginkább bizony,
Kik azt se tudjuk, vajon mire várunk,
Kik, ha kunyhónkon ég-ropog a nád,
Már látjuk új, cserepes, nagy tanyánkat
S nem akarunk félős sorssal, hiába,
Törökként futni vissza Ázsiába.)

(Nagy ember és nagy nemzet élhet úgy,
Ahogy táncos, szent hóbortja akarja
S ahogy futnak e menekült sorok,
Úgy buggyan ki szivemből megfacsarva
Magyarság fénye, könnye s tört hite:
Óh, Margitánk, mi is lesz hát belőlünk?
E kis regény mégis véget ér egyszer,
De mi lesz ez ős, magyar gyötrelemmel?)

(Csak falvából kiszakadt ó kisúr
Érhet rá itt ilyen nagyúri gondra,
Holott ez nem is fajta-őrület,
De benne van tömjénes-gomolyogva
»Tebenned biztunk« s »Circumdederunt«,
Minden nehéz, nagy, fojtó, síri zsoltár,
Önző, de szörnyű: térdet-fejet hajtván
Magamban látni omlóban a fajtám.)

(De szabad-e itélni magamon
Fátumáról egy furcsa, kicsi népnek?
Új igazak, történtek s fátumok
Márul-holnapra szavainkra lépnek.)
Mikor Margita élni-akarón
Tölt beggyel, bátran az Életnek vágott,
Hiteink itthon magasakra nőttek,
Akarva, tiltva, de megszentelődtek.

Margita, a Sors és mi: hát megyünk,
Dúlt csoportunkban, mely frissebb, mint másmi
S ha csapdosódtunk az Élet körül,
Már nem fogjuk lelkünk lezabolázni.
Talán pályánk sohsem-találkozó
(- Minden találkozás váratlan szégyen -),
Úgy szépek ám ezek a földi pályák,
Hogy keresők egymást meg ne találják.

Hallgassatok el, vén indulatok,
Hajló birái bomlott Ottokárnak,
Sohsem azok a dús arany hegyek,
Melyek kincseket kincsek után tárnak
S ha Ottokár egyszer vélte remegni
Margitának harangvirág-harangját,
Nincsen harang, tavasz-zaj, sóhaj, ének,
Mely szebben szóljon a Szív istenének.

S nincs búsabb, mint az asszony-kergetés,
Hacsak az asszony nem a minden-váltság,
Ösztön, szenvedély, fajta és haza,
Áldozás, Élet, vallás és imádság.
Hogy Ottokár ujonnan-zúduló
Vággyal rohant nagy vágyának utána:
Bizonyos, ő is Margitában nézte,
Mi mai magyar fogó lépes-méze.

Az ember is úgy otthagyja magát,
Mint perc, óra, nap, korszak és mint minden
S nincs Géniusz, melynek hevülete
Mind egyformán hevítsen sziveinkben.
Mikor gyáván megbúvott Margita
S mikor szárnyait kezdte megzugatni
És Ottokár mikor százszor lemondva
Mégis elment: ez a sorsok bölcs sorsa.

És hogy még egyszer Margita után
Ottokár hogyan, mikor, miért ment el,
Majd elmondom az utolsó soron,
Későn tán, bénán és lerongyolt kedvvel,
De elmondom már minél hamarabb,
Siessünk már e mesétlen mesével,
Mert siet minden: az Élet, a nők is
S most robajjal sietnek az Idők is.

Azután egy kis epilóg leszen,
Ijedt költőknek e régi fogása,
Hol fölrótt (de bizton szép) hiányait
A költő búval el-kimagyarázza.
Most mosolygón, intőn és betegen
Fejezi be a megkésett strófákat,
Valahogy csak összetörött a Mával,
De mi lesz a Holnappal s Margitával?

A MARGITA FIA

(Hogy bántva-tartva lanyhán haladok,
Leszerszámolt paripám, Vakmerőség,
Szaladjon el most nyergeletlenül
S hordja össze az ének minden hősét,
Könnyűek ők, mert gondolatosak
S jó helyük is volt mindig e sorok közt
S szidván erkölcsét mi is e Századnak:
Lázadni is csak énbennem lázadnak.)

(Ha jól tudom, a maga Századát
Jó és rossz vátesz örökösen szidta
S mert zsémbelődni, káromkodni tud:
Már eo ipso költő minden szittya.
Koboz mikor ír heti krónikát,
Aranybullás magyar-kor jut eszembe:
Nyög az úr-had, meg már a pór is lázad:
Mentsd meg, király, révünkön, a hazánkat.)

(De Kozma Andor több, jobb valaki,
Mintsem érje értetlen félreértés:
Úri, ősi, poétás dolog ez,
Bár önző, mint őszi szerelemféltés.
A Deákné vásznánál hószerűbb
Magam se vagyok, de én is az alkut,
Két kézzel adnák, még akkor se kérem:
Erő a lelkünk és nem ál-szemérem.)

Gügyögtetni egy asszony gyermekét,
Ki szakadt boldog ágyékából másnak
S kinek lyány-anyját úgy vágytuk vala
Nyitásán az Életnek és a hársnak:
Nincs ennél csodább, forróbb valami,
Krisztusi tett, habár Ottokár tette:
Mária, József, Krisztus és ól-rácsok:
Názáret sarját áldom, a jó ácsot.

Művészet: hogy forrón megölelünk
Sorsainktól távol-eltévelygőket,
Ál-rokonokat, idegeneket,
Rég elhagyott vagy sohse talált nőket,
Gyermekeket, kik nem a mieink
S agg-népet, kit nem csünget a családfánk:
A Margita gyermekét szentté tette,
Hogy Ottokár, távol-apja, szerette.

De a gyerek, istenem, egy gyerek,
Olyan szépség, mint amilyen utálat,
Elégtétel egy asszonynak talán,
De férfinak, még ha apa is, bánat:
Életünk ellen jött tolakodó,
Bimbó-voltával korhadt bokrot sértő,
Ki magába van jól szerelmesedve,
Gyermekben annak nem telhet a kedve.

Ám Ottokár a Margita fiát
Anyja helyett s maga helyett imádta,
Mindazt, amitől bután elmaradt,
Most megint búsan, újból elkivánva.
Van ebben egy kis széchenyiskedés,
Hisz a nagy magyar tele volt hibákkal
S minden hibáknak egy vala a tője:
Szimbólumoknak volt a szeretője.

Az öreg Lánchíd egyik szimbolum
S hallom, hogy most majd szépen tesznek róla:
Nemsokára már semmi sem marad
Ez országban, mely külön álmunk ójja:
Germánnál, szlávnál ősibb álmokat
S a latinoknál furcsább furcsaságot.
Nem érek rá bús fajtámat szeretni
S fáj, hogy aki védi, csaló vagy senki.

De az bizonyos, hogy élni akar,
Mint zsidó hősnőm jelképezi szépen,
Keresztül Rákosin és Szemerén,
Keresztül sok rendetlen és igétlen
Gyávaságon, zavaron, helyzeten
S kissé túlzottan-honos zsidóinkon.
Ki nem beszédes, György úr, egyszer mondta:
Mi vagyunk Európa legbölcsebb bolondja.

Tehát biztos, hogy élni akarunk
S Úristenem, olyan nehéz elhúnyni:
Margita egyszer fölkapta fejét:
»Nem akarok az Élettől elbújni
S már úgy érzem, hogy szabad is vagyok
S talán holnap fűttetem fehér jachtom,
Kissé unom kipletykáltan szenvedni:
Hát élni kell és menni, menni, menni.«

És játszott a gyerekkel Ottokár
Mint ahogy páran a Sorsunkkal játszunk
S mink, a szemlélődő távoliak,
Véres, váratlan csillagokat láttunk
S láttuk, bódul a legszebb ember is
Ezen a Bécses, papos, úri tájon,
Hogy nincs, ami lelkünket összekösse
S akik volnánk is, sohse tartunk össze.

Elmegy Margita s Ottokár vele -
S zsebrák had helyett jön-e uralomra
Úribb, jobb sereg és értelmesebb
S nem csupán a tisztességében lomha?
Majd elmondom; ha tizenöt napot
Bír én szegény, agyon-próbált türelmem:
Annyit előre vallok, ilyen rosszul
Csak Isten bánhat velünk, aki bosszul.

Megcsókoltatnám beteg szívemet,
Valakivel, ki érdemes e csókra,
Kinek van elég hozzám-tapadott
Érezni- és elcsókolni-valója.
De ez a vers tán három folytatás
És azután elnémul szépen, enyhén,
Százszor ennyi készült iródni benne,
Ha itt, Pesten, ez olyan könnyen menne.

Tipegj végig százszor a szívemen
Rég elejtett asszonya Ottokárnak:
Veszélytelen s már elég zavaros
Lelke e bizarr, kis históriának.
Robbantani vágytam Hungáriát
S Margitám, pardon, Reád emlékeztem:
Politikát akartam jellel szőve
S nem Te hibád: szükségem volt egy Nőre.

Most nem tudom, hogy vajon Ottokár
Igéretek nyomán szaladt Utánad?
Csókolom a növekedő fiad,
Tán hazudok, de ezerszer bocsánat.
Mert hazudni legkönnyebb magyarul
S mert úgyis csak dühből tudok hazudni,
Magyar sors, csók - ki tudja, ami ránk vár?
Ránk mered egy szfinksz: a jövendő császár.

MIKOR MARGITA VISSZAJÖTT

(Teljesedőben vannak a napok,
Bár földi dolgok rosszul teljesednek:
Mell a pisztolynak, csalásnak a hit,
Vénnek balga vágy, üszkülés a sebnek,
Csapás a hősnek, gyávának siker,
De többnyire halvány megalkuvások:
Bölcsülő sorom megdöbbenve várom,
Hátha innen talál meg a Halálon?)

(Boldogok, akik ma húszévesek
Vagy kik öregek s már mit se akarnak,
Kik az életen állanak kivül,
Előtte még vagy fölötte a bajnak.
Boldogok az elfáradt Krisztusok,
Fáradtan jöttek s mindent lemosolygók,
Kik szemlélődnek, néznek és csak néznek
S nem bírja őket tevésre az Élet.)

Hajszás sereg volt a mi seregünk,
Idegeink gyeplőit lazán tartva
Homlok-bakunkon ifju Fátum ült,
Előttünk és utánunk kalamajka.
Szegény, elprédált kincsü életünk
Üres termiben kong csak néhány emlék
S árnyak között szépitő, szines bánat
Ölelgeti hó-árnyát Margitának.

Úgy jött ő vissza fehér-havason,
Friss ajkait fázósan melengetve,
Jég-muzsikás kacajjal kacagott
S sziveinket fölverte csengő kedve
S mivelhogy nő volt és írástudó,
Elővette a kézre-játszó sablont:
Az ura regényt írt róla s ő szebben
Bosszulóbb regényt írt az ura ellen.

Tehát még mindig dühödt szerelem
Bántotta e két, egymást bántó népet
S minket kinzott; hogy ők szerelmesek,
Mert szeretők az ilyen ellenségek.
Hogy ágy és asztal nem volt már közös
S hogy rágalmazták távolságból egymást,
Mi nem örültünk, mert mi összekössön,
Nincs gyűlöletnél erősebb a földön.

Egy házassággal rontott szerelem,
Sőt sok szerelem és sok házassággal:
Ez Magyarország fonnyadt élete,
Szerelem, melyből soha ki nem lábal,
Magát-átadó, dacos-gyönge mód
S hisztériás, nagy elhelyezetlenség:
Akármennyit is gondolkozom rajta:
Asszony-karakter ez a magyar fajta.

»Talán tőle kivántam gyermeket,
Vagy nem tudom mért, hozzávitt a Démon
- Ottokárhoz így beszélt Margita -,
Neki adtam vágy-gyémánt diadémom.
S meghalok bele, ma úgy gyűlölöm
S kerüljön Ön, mert méltatlan Sors éri:
Száz férfival is talán elkötődöm,
De csak azért, hogy ez valakit öljön.«

(Nekem mindig kell egy jó Valaki,
Kit emeljek magam fölött a trónra:
Jászi Oszkár már évek hosszatán
Külömb, mintsem kezem saruját oldja.
Hitvallásom és hős őrületem
Az ő diktáló, tiszta lelkétől függ.
Ez is asszonyosság, de szívvel állom:
A jásziság én akart ideálom.)

(Túlbecsültem mindig egy csöppet én
Oly élet súlyát, amely alkudatlan
S nem kapcsolódik szépen be bele
Tán egy Tiszába, aki még futatlan
Hősködéssel is bocsájt lovakat
A váradi züllött és sáros pályán.)
Íme, az én életem bolond csődje,
Bár Margita él és ágál előtte.

»Vegyétek és egyétek« - mondta volt
Az Úr-Jézus, ki rossz vala zsidónak
És Ottokár a szent Úrvacsorát,
Pápistán bár, de vette enni-jónak.
Frissült szerelmét úgy dobta oda,
Mintha düh-bosszún volna már régen túl
S bánatokkal állt modellt a világnak
S bánatokkal udvarolt Margitának.

Hogy udvarlásra mégis sietett,
Ebből semmi rosszat vonni ne tessék:
Ilyen a magyar fölfogadkozás
S ilyen az esküs, hunn becsületesség.
Margita ilyen s Ottokárja is,
Szeszélyes és bolondos földi párák,
Kik nem tudják soha, hogy mit akarnak:
(Singer és Wolfner: »Magyart a magyarnak.«)

Jöttek az idők s teltek az idők
S ez a kis ország egyre betegebb lett,
De Ottokár, Margita s az ura
Egyre-egyre külön szerelmesebbek
S hogy Margita válással szabadabb
S hogy ez ország csökönnyel szabadabb lett,
Nem volt ez más, mint az az örök látszat,
Hogy nem-vakok hunyt szemekkel nem látnak.

Az Isten áldja a nagy zűrzavart,
Mely künt és a lelkeinkben is tombol:
Nagy szerelem és vad politika
Veszejtve is nagy építésre rombol
S az a szerelem, melyet Ottokár
Annyi kínnal s megalázva is ápolt,
Olyan szép volt, indulatos és dőre,
Mint Hunnia felénk ríja: előre.

Előre hát: Margita visszajött
S vele együtt minden magyar betegség,
Tessék harcolni annak, aki tud
S aki nem tud, annak nevetni tessék.
A nevetés tán az egyedüli,
Mely fölment komoly, bolond merésektől.
Nagy rémeiket a napok most ontják:
Nevetni tessék vagy dobni a bombát.

HA VISSZAJÖNNE MARGITA

(Mit sohse hittem, a hős vér-fazék
Virtusos, fúlt fűtéseit sokallja;
Tágul, robbanhat s egy szép reggelen
Gazdája nyekken és ott marad halva,
Vagy még csunyábbat tesz a béna gép:
Elcammog velem puffadt tetem-sorsig:
S nekem, ki tegnap hetyke táncot lejték,
Jég most szivemen s arcomon verejték.)

Sírni való, de nevetni szabad:
Kit negédesen száznál több Halál-dal
Hirdet, mint a Halálhoz hív komát,
Most gyáván szepeg s óvatosan lábal,
Kímélkedik és méregfogait
E nótájának kiszedi ezúttal:
Most kit se bánt s ki szenvedt vagy sírt érte,
Odaölelné beteg, rossz szivére.

(Óh, Élet, hogy nem én harsoghatom
Először el Te nagy egyetlenséged,
Mért álltunk szemben, mint vad szeretők,
Egymást-tépő, csók-fojtós ellenségek
S mért nem lehettünk derült házasok?)
A Margita fölmelegített nászát
Szótlan kínnal, büszkén, vígan fogadtuk,
Meg se sirattuk, de ki se kacagtuk.

Nagy fény-csodákban pompázhat a Nő,
Ficánkoló, szép, férfi-verő ésszel,
De csak csókokban tud még merni ma,
Kissé elmaradt másféle meréssel
S ha bakot lő a szerelmi merés,
Akkor is csak siró dac jön vagy bosszú:
Mintha szerelmes varrólyány lett volna,
Margita is így tört ez asszony-sorsba.

Ha elvehetjük a más asszonyát -
Gondját könnyekkel Ottokár így szűrte, -
Mi vagyunk a hím-diadalmasok,
Balgául büszkék fakó győzelmünkre
S ha más férfit kap, akit ellökünk,
Féltő jajjal megint visszakivánjuk,
De gyűlölettel kell lennünk a nőhöz,
Ki tőlünk térül vissza az elsőhöz.

És mert azt hitte, gyűlöli nagyon,
Minden gesztusát Margitának szánta
És mert azt hitte, már nem szereti,
Még alvásos órákon is kivánta.
Ha hallotta, hogy senyved Margita,
Lappangón senyvedt minden öröm benne,
Más nőkhöz futott s miként szent oltárra
Ömlött ölükbe forró csóva-vágya.

(Úgy gondolom, hogy minden: Szerelem:
Politika, tudás, pénz, kocka, üzlet,
Apostolság, művészet, vakmerés,
Mind a csókoktól vagy csókokhoz űznek,
Az a nagy, hirhedt összevisszaság,
Mit akkor Bécs még pártfogolt minálunk,
Talán nem volt más, mint csalásba ótott
Gazdátlan, bűnös, tévedt, szomjas csókok.)

(Istenem, én az »eb ura fakó«-t
Tartom ma is a legszebb jeligének,
Csak ne koptatták volna olyan el
Díszmagyaros, suta szegény-legények.
Engem Nagy Györgynél jobban keserít
Vén, korcs Hunnia újra-újra násza
Muszájból, pénzért avagy pulyaságból:
Bitót nekünk: bujjék ki szeg a zsákból.)

(A fene tudja, hogy mi lesz velünk
S mit rejtegetnek egyikmás iszákban?
Olyan jó néha keserűn magyar
Szitkot görgetni művelt, úri szánkban.
Úgy élünk, mint bódult szerelmesek
És Hungária bizonyisten asszony.)
Margita, csak hogy ön-gőgjét ne sértse,
Vérzett, titkolt, sírt, maradt: csak azért se.

És játszotta Ottokár is velünk
Azt, ami magyar, új előkelőség:
Cinikusan tagadta meg magát,
Nehogy talán mint érzéseknek hősét
Lássa egy szellemes ujságiró,
Kinek ilyre gúnnyal fekszik a tolla.
(Jaj, hogy mindre, amibe kéne hinnünk,
Klisékben áll fölényes, pesti viccünk.)

És halljuk egyszer: elment Margita,
De az urával és messze vidékre,
Hol tükrösebb Ég alatt lesznek ők
Jobbak egymáshoz egymást jobban nézve
S ekkor olyan feledés-szél suhant
Harcban tépett fejeinknek fölötte,
Mintha erdőn nagy, ősi fát kivágnak:
Vége van a mesének és világnak.

Rohantunk, hogy a fa lombjai
Suhantva ne verjenek le a földre
S rohantunk, hogy ki ne felejtsenek,
Neveinket nevek közül törölve.
Mert e kis ország csodálatosan
Fut, felejt és jaj annak, ki lekésik:
Nemes arcról lepiroslik a szégyen,
De kiabál a piacon, hogy éljen.

Vártunk, lármáztunk, de hallgatagon
Sompolyogott vissza belénk az emlék
S kardos kezünkből Margita nevét
Dalolták ki bő-véresen a pengék.
Május volt és nem éreztünk Tavaszt,
Hogy Ottokárral hajnalban kószáltunk:
- Ha visszajönne - sóhajtott rekedten -
Megmondom, hogy én sohase szerettem.

(»Ha visszajönne« - óh, furcsa Titok: -
Aki elment, mindenkit szépnek látunk.
Mult, Rejtély, Tilos, Messze és Soha
Mind-mind a mi szerelmetes barátunk.
Szép elmenni, de mégis gyönyörűbb
Álmot zúzva bár, mégis visszatérni
S kiknek lelkén metafizika rágott,
Adni földi ölelnivalóságot.

SZERELMEK AZ ŐSZBEN

(Nem imádom a cifra temetést
Akkor sem, ha eleven isten kapja
S fekete parádés sír-lovagok
Állnak körül: jó barátok csapatja,
Mely eltemetne pompás-örömest
S mely azt hiszi, hogy Margita regénye
Agónia, búcsúzkodás, rogyott sor:
Hohó, urak, látjuk még egymást sokszor.)

(Velem mindig az Ősz érezteti
Bennem lakó életek ős csodáját,
Az Ősz: az igen és nem a Tavasz,
Széles kedvvel tágulnak meg a pályák,
Pályák, célok, emlékek, ingerek,
Békék s bánatok arany-égig nőnek.)
Őszbe lopódzó játékán a Nyárnak
Gyülemlett meg bús kedve Ottokárnak.

Óh, drága, hű, nemzetközi hotel,
(Például Svájcnak szelidebb vidékén)
Hol beborítnak hajrás sziveket
Meghitt távolság, remény és csönd békén.
Margitáért idejött Ottokár
S itt kezdődtek a csodálatos esték,
Átvonulók vissza a magyar tájra
Csalva, kábítva, kápráztatva, fájva.

Esték, amelyek megbolonditók,
Gyermekei egy titkos anya-Estnek,
Kit százezer holt esztendők után
Árvái még mindig balgán keresnek.
(Az estén, mikor Tisza Kálmán művét
Drót-hírekből biztosan veszni láttuk,
Azt mondottuk - hivők lévén az esték -:
Most már jön a szép, magyar függetlenség.)

(Holott künnről nem jött volt semmi szép
S utálatosan spekulatív bölcsek
Ősi jaját hadd hangoztassuk itt:
Események mindig csak bennről jönnek.)
Szegény, nemes arcú piktor-fiú,
Be vágyattatták őt az árva esték
S hogy művész-lelkét darabokra szedjük:
A lehetlenség Margitával együtt.

- Akarok-e s tudom, mit akarok? -
Vallott Margita, már itthon, egy estén,
- Ellopattam a leányságomat
S most akaratos szerelembe esvén
Úgy gondolom: nem érett az Idő,
Várni kell alkut, talán visszamenni.
(Hogy Prinz Franz, Kossuth, akkor miniszter lett,
Ilyen volt egész ország, ilyen gyermek.)

- Azt se bánom, ha bolondos leszek, -
Vallott tovább Margita Ottokárnak, -
S bár nyilván kérnek, várnak valahol,
De egyelőre mindhiába várnak.
Az Idő piros máglyára viszi,
Kik nem tartanak vele együtt lépést:
Addig is, míg az időmet kivárom,
Akarom és várom a régi párom.

Borzonghattak az őszi éjszakák
S a csók-lesek a Margita szavára:
Íme, itt egy gyermekes amazon,
Ki vár, várós, várják s nem várhat várva,
Ki biztos búhoz bátran visszamegy
Prédájaként ál álmu őrületnek.
(Hogy eszméltek a csalt magyarok is lent,
Tisza Istvánt vették vissza, mint Istent.)

(Bajos nekem, mert úgyis fenyeget,
Líra elől kitérni, líra vádja,
De valahol ez időtáj körül
Libbent rosszat életem deszkaszála.
Hiszen féléve gyóggyal vidulok
Jó Kozmutza szanatóriumában,
De ha akkor jól tudok térdre-hullni
Tört gőgökkel: ma nem kéne gyógyulni.)

(Ám, ifju költők, most figyeljetek:
Pelenkátokra akkor hímeztük meg,
Néhányan együtt, vert hímezetét
Figyelésnek, ólomnak és ezüstnek.
Az Életet én nem cudarozom
S minden tettért kész nálam a bocsánat
S tán bölcsebb úr lehet türelmes és víg,
Zöld hecceket én már nem tűrök végig.)

(Mindig a zöldség s másat-majmolás
Rontotta el magyaroknak a dolgunk
S Augiász vén óla bűzlik itt
Melyből ki mindig kevesebbet hordunk.
S hogy egy igazi falurossza sincs
Ki magyarosan mindent fölfricskázzon,
Csak porosz junker vetemedett mása,
Ha lesz sírunk, hát sírunkat ez ássa.)

(Ejh, most mindezt az ördög vigye el:
Justh akarjon, ha van, hogy mit akarjon
S aztán lehet, hogy hamar túlesünk
Két nemzedékes, kavart, léha sarjon.)
Lágyan, félőn kérdezte Margitát
Ottokár, hogy fantomát őrizhesse.
- Barátom - szólt ez - nincs itt kész még semmi,
Legokosabb a Multhoz visszamenni.

És Ottokárt a nagy-szív démona
Valahogy, bután, bokáig megszállta:
Hát visszaküldi e fél-hajadont
A vágytalan, rossz vágyú vissza-vágyba
És Hold-sütésnél vígan hitte el,
Amit másnak sem volna kár elhinni:
Ha szerelmünk egy asszonyhoz túlságos,
Vigyük vissza tisztelt férje-urához.

Különös, sötét szüret-éjszaka,
Páros vándorlás lomb-hullajtó parkban,
Margita száján síró kacagás:
- Tudtam, de meghallani nem akartam.
- Mért kergette el már a szívemet
S mért kergette el szívét a szivemtől?
Ottokár nagy, szerelmes vallomása
Űzte bele a nőt a régi nászba.

(Nem tenni s egy szót ki nem mondani
Szent, nyugodalmas, nagy boldogság volna,
De tenni és szólni hozzá sokat
És letörni a mai ember sorsa.
Óh, földi dolgok, ha nem kellene
Birtoktokért megmozdítni az ujjat
S úgy magatoktól ölünkbe esnétek:
Be szép volna és - be kevés az Élet.)