FELESELÉS EGY ASSZONY-VERSSEL


»Sudár fa állott, óriási,
Tavasz delén a napsütésben...«

Nézd, virágzom, nézd, hogy süt a Nap,
Virágaimmal érted késtem.

»Szeszély-asszony hanyag keze, szél
Belekapott kopott galyba, virágba...«

Királynét várt s csak most érkeztél,
Ez a fa az erdők királya.

»Volt két virág más másik ágról,
De egy volt szirmuk s kelyhük színe...«

Van egy víg, rózsás csók-ravatal
S két élő-vágyó kiterítve.

»Két fáradt virág más-más ágról,
Pihegve egymás mellé hulltak...«

Most kezdődik csak a történet,
Királynőm, felejtsük a Multat.

»Tudjátok jól, hogy röpül az Idő
S övék csupán egy pillanatja...«

Mienk a Nap és mi megállást
Parancsolunk a nyári Napra.

»És szomoruság volt a nászuk,
Tiszta, édes, bánattal telve...«

Ez lesz a világ legbékültebb
És legfejedelmibb szerelme.

ÉS MÉGIS KIKIÁLTOM


Ha maradt volna nagy akaratom,
Megint verses sorokba törném össze,
Hogy lépjen ki hökkentőn a szivemből
Utolsó, szép titkom is szabadon.

Szűk lelkü Élet, kibe beleférnem
Alázatos meghajlással se tudtam,
Hajolj reám, csóváld meg csúf fejed
S hallgasd meg én szépséges szív-verésem.

Vers-leső kandik, szokottság családja,
Száz volt asszonyra hiába gondoltok:
Most jön elém csak az egyetlenegy
S ez az egy a más, ez az egy a drága.

Csöndes Asszony, kit fázó, puha lépted
Én avaromba rejtően bezavart,
Ki vén lelkemen keresztül-méláztál,
Most fényt zudít rád titok-rontó vétek.

Grác mellől, melyben Pázmány tanitott
S hova most magyar, eretnek poétát
Gyógyulni küldött féltő szeretet,
Szállj, tarthatatlan, szerelmi titok.

Óh, el kellene most harapnom nyelvem
S ceruza-tartó ujjamat letörnöm,
De, jaj, nekem valló Sors adatott
S íme, nyílnod kell legszebb földi börtön.

Dagadt szívem, te szegény meggyülemlett,
Tüzelő, forró, meghurcolt, igás,
Hintsd szét minden fényességét magadból
Az üdvös és szerelmes feszületnek.

A csak-egy-Asszonyt a szivemben hordom,
Ki minden volt verset, asszonyt legyőzött,
Óh, én köteles versbe-életem,
Óh, én boldog-bús, kikiáltó sorsom.

De zuhogj reám némber-hahota,
Szalass el sorsom, szabadúlj el vágyam
S ha ölve aláz is a mindent-vallás,
Valld be: szebb titkod nem volt még soha.

MOST KÖVETELLEK MAGAMNAK


Ereimben boldog tüzek szaladnak,
Harsány szívvel követellek magamnak,
Mint régen-régen:
Az egy-igaz Fiatalság nevében.

Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet
S már nem rivallnak
Halál-sikolyos félszek és tilalmak.

Kedved ha másult, már hiába másult,
Tartom szived úgy, ahogyan reám hullt
Vérbe-vesződve,
Sorsához nőve és sorsába nőve.

Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság
S a valóság mindig a legfőbb jóság,
Se bűn, se szégyen:
Az egy-igaz Fiatalság nevében.

IFJÚ SIRÁLYI KEDVEK


Kisértnek az ifju sirályi kedvek,
Mióta hallom: Tenger ver riadót
Nyár nyugtalan, boldog alkonyatain
Szomjas, szenderek-ülte szivednek.

Tenger ha megmarad vajjon-e jónak?
Nagyon szerette néhány nyár idején
Szivemet, aki nagy fényben, pazaron
Libegett, mint bíboros doge-csónak.

Szereted-e, a csillagok ha hullnak?
Járj ott a partokon multakra-lesőn:
Nagyon elevenek voltak valaha
A csillagok ott, a csókok és a multak.

S kódor, követő lelkemet majd intsd be,
Mikor tengert nézel az ablakodon;
A szerelmetes, a csillag-hullató
Régi, áldott tömlöcbe és bilincsbe.

Ifju sirályi kedvek babonáznak,
Óh, Tenger, óh, multak, óh, Kedves, te ott,
Óh, drága s örökös Venézia, én,
Óh, veszthetetlen vér-hona a násznak.

NEM HAGYOM ABBAN


Tündér-Ilonám, most választott álmom,
Be sokféle vagy aranyalma-fámon
S be másképpen fáj minden ébredésem
És mégsem és mégsem,
Alvó királyfi nem leszek én mégsem;
Nem hagyom abban utánad-menésem.

Megyek elébed és megyek utánad,
Vágy köt lábamhoz óriás falábat
S mérföldekkel érlek el újra-újra
És tán összebujva
Egyszer leszünk csak éhesen fakulva
Álmok és aranyalma-fa mulva.

Tündér-Ilonám, már mennek a mentek
S az álmaink egyre szentetlenebbek,
Talán beérlek hajnali időre,
Hiszen olyan pőre
A Szerelem s a jelszava: előre.
S az aranyalma pókhálóval szőve.

És most csináljuk a csodált csodákat:
Utánad viszem aranyalma-fámat
S utánad viszem minden ébredésem
És mégsem és mégsem,
Alvó királyfi nem leszek én mégsem:
Nem hagyom abban utánad-menésem.

TÜZES TRÓNOD KÖRÜL


Ne parancsold, hogy egy széthullott,
Levirradt és mult lángu Élet
Emlékeit gyujtsam elébed.

Kegyelmezz meg a holt tüzeknek,
Csókoknak, kik ajkakat fogtak
S vágyaknak, akik ellobogtak.

Vedd trónodat ez üszkös-ékes,
Királyi-bús csillag-romokra,
Tüzet-szórón és mosolyogva.

Épits föl, hogy halomra gyujthass
Uj száz vágyat, várost és éket,
Száz, új gyulandó üdvösséget.

Hogy az új Vész mindent befödjön
S tüzes trónod körül ne lássák
Csak a te órád pusztitását.

GYŰLÖLET ÉS HARC


Ének karácsony ünnepén

Ma a bilincses millióknak
Éhnyavalyás, kínos élete gyászol
S újra megátkoz téged,
Csalárd legenda, betlehemi jászol,
Hazug fölkentség, álszeretet.

Ma sem hiszünk a pásztoroknak,
Sem a prémbundás, víg örvendezőknek,
Sem a vezér-csillagnak,
Csupán mi saját, szomorú erőnknek,
Mely megfeszíttetett igazán.

Ma a sírokat bontogatjuk
S minden léptünknél átok-sírok nyílnak,
Melyekbe, hajh, becsalta
Hazug fénnyel a betlehemi csillag
A Szeretet hiszékenyeit.

Ma hóhéraink Jézusához
Hallelujázni nem vihetnek minket,
Megmutatjuk egymásnak
Gyűlölet-szító, nehéz sebeinket
S bosszura hívjuk a sziveink.

Ma bús fejünk álomra hajtván,
Enyhet álmodunk: piros bosszu népe
Kél iszonyú rajban
S lép a Krisztus-hydra ezer fejére,
Megfizetni vad századokért.

Ma is Gyülöletet ünneplünk,
Miként tegnap, holnap és újra-újra,
Gyülöletet és Harcot,
Míg új Karácsony jelét ki nem gyujtja
Az egész Földön a mi szivünk.

ÜZENET EGYKORI ISKOLÁMBA


Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek szabad mellű örömök
S pusztuljatok bilincses iskolák.

De elcsitult a jókedv-förgeteg
S helyére ült a döbbent némaság:
Köröttünk már az Élet csörtetett.

Óh, ifjui, szent megjózanodás,
Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
Emléketek ma is milyen csodás.

Hős harc az Élet és megélni szép,
Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
Ifjú vitézlők lengeteg szivét.

Ha élet zengi be az iskolát,
Az élet is derűs iskola lesz.
S szent frigyüket így folytatják tovább.

Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.

Tápláltad tovább bennem az erőt,
Szeretni az embert és küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember előtt.

Június van s nagyon magam vagyok
S kisértenek élt éltem árnyai
S az elbocsátó iskolapadok.

S én, vén diák, szivem fölemelem
S így üdvözlöm a mindig újakat:
Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

A SZEMEINK UTÓDJAI


Be titkosak ma a gyerek-szemek,
Mintha nem látnák a bünös, magyar Mát,
Vagy mintha takarnák,
Hunyón takarnák a magyar Jövőt,
Mely csöndes szárnnyal eléjük lebeg.

A mi szemeink búsak, bágyadók,
Düh vérében mind gyérebben fürödnek,
Alig várva többet,
Alig várva s csak a becsületért
Fenyegetők és föl-föllázadók.

Gyermekeink szemébe titkokat,
El nem döntött harcainkkal, mi adtunk
És sírni miattunk
Fognak, sírni, ha a Jövő jajos
S helyettünk lesznek talán boldogak.

Gyerek-szemek, édes utódjai
Sokat látott, fájó, vén szemeinknek,
Óh, vajjon mit intnek,
Mit intnek a jövendő lusztrumok:
Érdemes volt lelkünket ontani?

Szemetekben rejtőzik a titok:
Mi lesz a Tisza-Duna táján majdan,
Ha mi könnyes jajban,
Jajban és könnyben hunytuk le szemünk
S a Föld megindul s háborogni fog.

Rejtő, titkos, mai gyerek-szemek,
Emlékeztek majd szem-apáitokra?
Égjetek majd lobogva
S lobogjatok százszor több kínban is:
Csókunk, átkunk s harcunk ég bennetek.

ELVESZETT HIT: ELVESZÍTLEK


Nagy magyar hite a Hitnek,
Eötvösé és Kemény Zsigmondé
S több csodáké, akiket vártam,
Be jó, hogy már elveszítlek.

Így élni még csak pár évet,
Alkudni s halkul keseredni,
Befúlni magyar zagyvaságba:
Talán tovább ne is éljek.

Hiszen csúfolnak a multak,
Ha a hitem túlságos volna,
De ereim becsületéért
Mégis a multak fakulnak.

Idejében mért nem mondták,
Hogy a mi kuruc-leses éltünk
S a védekezés magunk ellen
Bécsből rántott vész-mulatság.

Nagy magyar hite a Hitnek,
Szilágyi Dezsőé, Grünwaldé,
Mienké, sokaké és másé,
Elveszett Hit: elveszítlek.

AD AZ ISTEN


Medve Miklósnak, a régi szeretettel 

Csordulj, kedvem,
Ezt a kutya, másért síró,
Szú-megrágta, táblabíró,
Magyar sorsot nem érdemlem.

Mordulj, kedvem,
Mert ha százszor módját múlta,
Dühbe, dacba, borba fúlva
Ez a fajtám: nem szégyenlem.

Fordulj, kedvem,
Ad az Isten jót is holnap
Minden sírvavigadónak,
Verd a dobod, verd a mellem.

Fordulj, kedvem
És ha leszakad az Ég is,
Marad magyar mégis-mégis
Ősi, szép és rémületlen.

LESZ MÁS LAKODALOM


(Kuruc deák levele)

Kis húgomnak küldöm.

Talján kisasszonyom,
Nem mehetek hozzád,
Idegen lovasok
Portámat tapossák.

Régi vitéz-ruhát
Öltnöm kell magamra,
Rá kell fanyalodnom
A régi haragra.

De ha bitangékat
Kertemből elűzöm,
Kertem százszorszépjét
Kebeledre tűzöm.

Lakodalom lesz itt,
Piros lesz a kertem
S lesz más lakodalom,
Várj egy kicsit, lelkem.

A miket is írok
Szegény magyar honban,
Régi szerelemben
S új-új siralomban.

KÍN ÉS DAC


Eötvös József emlékének

Imre Sándornak, a nagy tanítónak
s nemes barátnak küldöm.

Hogy indult végre egyszer a magyar
Kivált és bátor férfiaival,
Szédülten szállt előle a sötétség
S az emberek egymást oly hittel nézték
Ez országban, mint soha az-előtte.
Mindegy:
Vidámuljunk, ha a bánat
Fülünk közé vág is néha,
Kín volt mindig itt a dacnak
Legízesebb tápláléka.

Selmáskodnak már az igazak is,
Tréfa kis dolog, tréfa a nagy is,
Úgy romlunk, mint az esős nyári körte,
Volt egy-két hitünk, azt is összetörte
Alkus úr-had és vert, futó parasztság.
Mindegy:
Vidámuljunk, ha a bánat
Fülünk közé vág is néha,
Kín volt mindig itt a dacnak
Legízesebb tápláléka.

Bécs jó süketfajd s mi jómadarak,
Szabad minden nép, üdvéért szabad,
Csak nálunk rothad minden bárgyu kínban.
Be másként hittük ifju álmainkban,
Új honszerző vágy mikor tombolt bennünk.
Mindegy:
Vidámuljunk, ha a bánat
Fülünk közé vág is néha,
Kín volt mindig itt a dacnak
Legízesebb tápláléka.

Paraszt leromlott s régi a nagyúr,
A többi vállat-vonva igazul,
Kín van már csak itt s egy-két ember, távol
Kitekint daccal s új dacot kovácsol,
Hogy hátha mégis csoda esik vélünk.
Mindegy:
Vidámuljunk, ha a bánat
Fülünk közé vág is néha,
Kín volt mindig itt a dacnak
Legízesebb tápláléka.

CSILLAGOS, VÉN CSATALOVAK


Üzenet Nagy Endrének

Seregtelen vezérek honába
Ha üzenek, jaj, hazaüzenek
S ez üzenet
Érjen utól még, mint az a sors,
Mely éppen nem volt bánkbáni óra
S mégis összehozott bennünket
Megbeszéletlen konspirációra
Váradon.

Ez is Váradon, no, az is mindegy,
Hímet
Jó Váradon ebből is varrjanak.
Szent salak
Volt az akkor (és talán ma is),
Hogy tétovázva útrakeltünk.
S beteltünk,
Mert igéretek valánk.

Ma sem tudom, hogy mit gondolt a kas,
Mert akkor rajzott
S mit gondoltunk mi?
Még akkor nem volt hősi bajnok
Se Ferencváros, se Makó
És egyikünk sem odavaló,
De sehovavaló sem.
Hát úgy kellett, hogy nekikeljünk
Keresni a csapatainkat,
Varrók és várók (itt illik a szó-vicc),
De harcolók (s ez több a viccnél).

És amit el se hinnél,
(Persze én se hiszek),
Valaminek
Mégis mintha jöttünk volna,
Csak éppen seregünk nincs nekünk sem,
Csak éppen hogy elfanyarodtunk
S megártott a kevés
Kevélykedés.

Ismered a fiatalokat?
Én sokat
Várok kedves pietásból tőlük,
Csak sokan és csapatban legyenek
És seregek
Nőjenek e seregtelen honban.

Úgy gondolom, a többit elmondtam
Máskor és jelesebbül,
Ebbül
Csak a köszöntés csengjen ki
S egy igéret:
Ha nem kerül jobb senki
S ha új vezérek is hiába keresnek
E keserves honban csapatokat,
Mi fölhorkanunk, ha élünk
S visszatérünk
Szép átkú s csillagos, vén
Csatalovak.

Grác

VÁLASZ BAJNOKI HÍVÁSOKRA


Csüggedt unszolók, vert, öreg fiúk,
Tépett hitü szentek,
Hivásotokat sírva köszönöm:
Nyakunkon tartja lábát még bakónk
S ti hörögve is háborut üzentek.

Jön a levél innen is, onnan is:
A száz szinű őszön:
Mégiscsak a legszebb szín vón a vér,
Mégse hagyjuk, hogy a bomlott szemű
S a bomlott fejű kaján játszva győzzön.

Új Csaba-nép, új, bajnoki merők,
Én értem a titkot:
Hivogatjátok önlelkeitek,
A dacot, az istent és a halált,
Mikor másokat háboruba hívtok.

Hát ott leszek, ha jő gyülekezés,
Ha törten, ha bénán,
Ki közénk áll, nem kap finnyás kezet
S harcolunk, mint egybevert mártirok
Fenevadakkal cézári arénán.

S ne legyen majd köztünk arc rebbenő,
Tartsa titkát, tartsa,
Hogy ez már csak a kétségbeesés,
A Jövőnek szóló megmutatás
S a kínpadra vont becsületnek harca.

A HŐKÖLÉS NÉPE


Biró Lajosnak, akivel szerencsés volt régi
találkozásom s örök a barátságom.

Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kiméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró kánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szivét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri, kis kiméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért ugyis is mindegy,
Ebsorsot akar, hát - akarja.

VÉRES PANORÁMÁK TAVASZÁN


Megint Tavasz s én írásom, én lelkem,
Megint távolból csattogsz csak haza,
Soha rosszabbkor, soha így megverten.
Éjesebb gyászba sohse hullt a szikra,
Sohse volt még ily szomoru a világ.
Írásom, lelkem, fitogtasd a derűt
S ragyogd otthon ifjui társaidra,
Kiknek föl kell sziveinket emelnünk,
Valahányszor a Nap-posta Tavaszt hoz
S kik, ha ez a vén Föld meg is veszett,
Tárt karokkal esengünk a Tavaszhoz,
Mert végtelen s féktelen a szerelmünk.
S egy borzalmak-nyögette kicsi ország
Egyedüli jókedve mi vagyunk:
Szivünk szakad, de mégis vidor orcák.

Kintről: felénk-tátott föld-szakadékok,
Bent: a régi sötétség, förtelem,
Ijedősöknek meghalni elég ok:
Halál kaszál, gazos kertünknek alján,
Úri sírásók s zsebrákok dúlnak itt bent,
Kövér papok árusítják az Istent
S döglevegő leng a Tavasz fuvalmán
S nekünk, ha végitélet jönne is,
Úgy kell állnunk, mintha hinnők, hogy győzünk:
Minden magyar, ki ifju, döng s dühöng,
Száz harctérinél nekünk különb hősünk.

Szép szemben állni ezernyi pokolnak
S kis itthonunkban harcolni ki rendet,
Mikor körültünk véresen loholnak
Nép-óriások, századok, világok
És trónok és ősi álmok remegnek,
Keresni egy bús kis országnak álmát,
Mikor az Ég piros sátra alatt
Játszódnak le hóhéros panorámák
S mikor olyan kis gondja a világnak,
Hogy nem tisztul Hunnia piszkos ólja.
E tavaszon, én ifju társaim,
Százszor szentebb minden máskorinál
Lelkünk erős, tavaszi riadója.

A História talán ránk taposhat,
De mi itt bent tápláljuk a tüzet
És égetünk mindent, mi régi, poshadt.
Jöhet akármi romlás, összeomlás,
Nekünk mindegy: ide nem jöhet rosszabb.
A Föld mozog, én ifju feleim
S mi rátesszük lábunk a magyar rögre
És esküszünk: mozdulni fog ez is
S minden mostanit jobbal pótolunk,
Vagy minden vész itt, ámen, mindörökre.

ARAT A MAGYAR


Árkokban s délben kuruttyol a béka
S csüggedt arató,
Prometheusznak paraszt ivadéka,
Meg-meglopja rohanva a Napot.

Félelmes balsors minden faluvégen
S Nap-leső paraszt:
Életet s reményt így aratnak régen
Magyarországon, rothadás között.

Erről s arról is felhők gomolyognak:
Senki sem lesi
És dehogy várja sohasem a jobbat,
Csak gonoszabbul mindjárt ne legyen.

Rothadunk lábon, még leteperetlen,
Üldöz, ver az Ég
S tán jól teszi, ne is hagyjon veretlen,
Mert nemcsak Éggel veretjük magunk.

Veretjük földdel s ránk-táplált haraggal,
Zsiványos, bolond,
Dühös és földes, úri here-haddal:
S mégis Nyár ez s még ez is az övék.

Be jó békának s be rossz az embernek
S szép mégis a Nap
S learatjuk rothadtan is, mi termett
S tán jön Jövő, mely válogatni fog.

Most áll az ország, kuruttyol a béka
S minden arató,
Prometheusznak magyar ivadéka,
Reszket, busong, gyűlöl s mégis - arat.

KÉTFÉLE VELSZI BÁRDOK


Azoknak a poéta-társaimnak,
akiknek az élet s a magyar élet több a poézisnál.

A fátyol borult, az asztal terült,
Örült az úr-rend a Deáki tettnek,
Fecerunt magnum áldomás s Buda
Filoxerátlan hegyei lihegtek.

Piros borával megint itatott
Vármegye bálján jókedvü alispán,
Mindenki támadt, élt és szabadult,
Csak a plebs maradt egyedül a listán.

Cigány is kellett, nótázó diák,
Dicsbe-üzője aggodalmas gondnak
S a velszi bárdok kézbe-csaptanak
S pihentető, szép énekeket mondtak.

Egy emberöltőn folyt a dáridó
S ékes meséje Toldi hűségének,
Soha egy riasztó, becsületes,
Egy szabaditó vagy keserü ének.

Most már orgia és eszeveszett
Haláltánc már a nemes urak tánca
S dühbe csapott a béres igricek
Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.

De künn a dal szabaditó s szabad,
Dörgölőzőn nem vágyik úri kegyre,
Most már csakis úgy nem volna remény,
Ha mint tegnap, aljasul elpihenne.

VENDÉGSÉG BOTTYÁN VEZÉRNÉL


(Két kuruc beszélget)

Justh Gyulának, egy bomlott korszak
bomlasztójának és hősének, a második Bocskaynak

"Bottyán vezérünkhöz
Megy sok cifra vendég,
Tyukodi pajtásom,
Jó vóna most jó urunknak
Ha oldalán lennénk."

»Öreg, hős apánkat
Nyelved most gyalázza:
Nem tériti félre
Soha a mi Bottyánunkat
Grófok udvarlása.«

"De mégis a grófok
Sima nyelven tudnak,
Hátha hallgat rájuk,
Vén oroszlán is meggyöngül,
Ha frigyet hazudnak."

»Rohant elül mindig
Halálba és tűzbe,
Ha ellen nem tudta:
Nem lehet, hogy most udvarlás
A láncára fűzze.

Bottyán jó urunkat
Kisértheti grófság,
Marad ő népének
Régi, hű vezére, sorsa,
Vitézség és jóság.«

AZ IZGÁGA JÉZUSOK


Kegyes hölgy Krisztust egyszer szült, rég
S azóta is hiába várjuk
Rívó anyától s jámbor csemetétől
Hozsánnás idők teljesültét.

Soha bizony nem nőtt ily nagyra
S ilyen gyötrőn feszültre várás:
Mintha virradni utálna az égbolt
S mintha mindig csupán virradna.

Néha ébreszt víg hajnal-ének
S rá nyögve sóhajt vajudó vágy,
Megvadulnak a nászbeli bús párok,
Mintha Krisztust teremtenének.

S az idők mégis állnak, várnak
Régi Krisztus kis bűvkörében,
Síró anyáktól vidám megváltója
Sohse fog jönni a világnak.

Sok-sok Krisztust, de mosolyogva
Küldjetek el, friss anyák, hozzánk,
Pálmák napján nem csöndes szamárhát kell,
De tűzszekér égig robogva.

Sok-sok harcos s diadal-ének,
Sok vakmerőség, vér, tűz és hit,
Ezt hozzátok, elkrisztusodott, bús,
Keresztfás, szikkadt anyaméhek.

Vörös Krisztusoknak izgága,
Tavaszi hadja, várunk, várunk,
Mert a világ megszenvedett, megérett
S jussára méltó: a világra.

Kik immár nemcsak harcot hoznak,
De a harcot végigharcolják,
Tapsolj, Élet, kikkel régen tartoztál,
Millió, jövő Jézusodnak.

MINDEN RÉM RIOGAT


(Kuruc deák énekli)

Minden rém riogat,
Nagy kisértet-lovak
Száguldnak az Ég boltján.
Mégse törjük fejünk
Szegény, magyar egünk
Ostoba, rossz, mai sorsának
Majd eldőlő mivoltján.

Hát kicsit hallgatunk,
Csuklódjék ajakunk,
Bús szitkokat lenyeljünk
S inkább mint átkaink
Véres düh szárnyain
Szálljanak leső elleninkre,
Harapjuk el a nyelvünk.

Bizony meggyászolunk,
Iródeák sorunk,
De hallgasson a bánat,
Gyujtó, szent betüink
Holnap gyujtnak megint,
De ha így is nőhet a bosszunk,
Törjük el a pennánkat.

Hallgatunk, hallgatunk,
Holnapig hallgatunk,
Gyáva játékba ötlünk.
De kész legyen nagyon,
Így-így, hallgatagon:
A szótlan és pennátlan Isten,
Torló erőnk: az öklünk.

ÉLET HELYETT ÓRÁK


1. Énekek éneke így énekellek:*            
Nem jött el hozzám soha az én mátkám,
Nem jött el hozzám soha, aki kellett,
Időben-siker, pénz, háború, béke
S egy teljes asszony szive szívem mellett,
Legszebb ágyamban szerelmek nem dúltak,
Legjobb köntösim selymei fakultak
S legjobb vágyaim a szivembe fúltak.

2. Nem jött el az én mátkám, bár de vártam,
Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó,
Hatvan királynő termeit lezártam:
Jön az én mátkám, hátha eljön mégis
És íme, árva Libánus-fa ágyam,
Ezüst, erős oszlopai remegnek,
Gyüretlenek a bársony, puha leplek
S homálya van az arany-mennyezetnek. 

3. Kinek az ínye olyan édességes,
Nem jött el az én mátkám s esteleg már.
A messzi csillag miért olyan fényes?
Miért fut el a csillag és a mátka?
A hervadt ajak miért olyan éhes?
Az én mátkám nem jön, hiába várom,
Fussatok nők, termeitek kitárom,
Ha ő nem jött, nem lesz már senki párom. 

4. Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak,
Pótlásnak és feledésnek ha kaptam
S eláltatott hőse az akarásnak
Most itt állok akaratlan, dermedtje
Ezer, hazug, játékos mátkaságnak,
Futó csillagok fényüket rám-szórták,
Elkábitottak olcsó mandragórák
S az Élet helyett nem jöttek csak órák.   

EGY STÁJER DOMBON


Bródy Sándornak, szívére borultan 

Stájer városnak éjjelére látok,
Lenn csöndes fényben lobognak a lángok
S fenn őrült lángban fénylik a szivem,
Szeretnék más lenni, mint amilyen.

Óh, ha vágyaim lépést-hajtni tudnám
Völgyi erkölcsök tisztes, sima útján,
Dombon is lassan s lassan a mezőn,
Kocsi-táborban előgyeledőn.

Még a vad éj is milyen szelid itten,
Vígak a sorsok vert bilincseikben,
Okért a jókedv nem kutat sokat
S bennem a bánat is már válogat.

A stájer város felüzenget hozzám:
»Küldd le a lelked, én összefoltoznám,
Fognám a vágyad, óvnám a szemed.«
Most már így is jó, nem kell, nem lehet.

Most már a lángom gyúljon pokolpírba,
Vágyam vágtasson, ameddig csak bírja.
Ne irigykedj, én rendetlen szivem:
Minden szív rendes, mikor elpihen.

JÁTÉK, JÁTÉK, JÁTÉK


Mintha halkan szólnál:
Vigyázz, sokan nézik,
Ne játsszunk csókosdit,
Játsszunk temetésdit.

Játék, játék, játék,
Csak vidámabb volna,
Kergetőbb egymáshoz,
Éhesebb a sorsra.

De csodától félve,
Vidámságtól futva
Föllepi palántánk
Gyilkos árnyu dudva.

Magam kinálása,
Magad kelletése:
Két hamar-vén gyermek
Tréfás temetése.

Sírnivaló tréfa,
Unnivaló vágyság,
Kivánatot űzni
Kivánó kivánság.

Szórakozott játék,
Reményadás félve,
Szomorkás elszánás
Szánó hittetése.

Ölelkező álmunk
Csókokba se csattan:
Föllegek járása
Hideg magasakban.

Hideg magasakban,
Szépben, jóban, télben,
Csak nem engedelmes,
Nagy teljesülésben.

Nem a csoda útján,
Nem a rendnek útján,
De játékot vesztve
Játékot hazudván.

Ám ad a Tél farkast,
Fogakat az éhség,
Vágyakat a közöny,
Foltokat a szépség.

Buzának őrlődést,
Őrlődést a vágynak,
Halál-komolyságot
Gyáva élet-táncnak.

Virágot nyílásba,
Valóba a tervet,
Nevekbe a titkot
Örök csoda kerget.

Folyót a tengerbe,
Buzát a malomba,
Életet Halálba
S téged a karomba.

ÓH, FURCSA ÉLET


Sándor Lászlóéknak, szeretettel 

Óh, furcsa Élet,
Hogy fáj minden sokod
S mégis, hogy sietek
Ok nélkül,
Jobban, mint valaha, elébed.

Be jó, hogy valaki majdnem kell,
Be rossz, hogy én egy tréfa,
Hiúság, Ady, senki sem vagyok,
Csak egy ötlet,
Egy fogás néha.

Óh, furcsa Élet,
Be jó volna,
Ha a szeretőm,
Ha a barátom
Néha-néha beszélne véled.

ÖREGSZÜNK, ÖREGSZÜNK, ÖREGSZÜNK


Krúdy Gyulának küldöm. 

Most tán állnánk meg,
Nem cél, nem pálya:
Ez a világ leghülyébb
Komédiája,
Jaj, öregszünk, öregszünk, öregszünk.

Óh, voltak jók is
Erényben, bűnben,
Kedves, jó kis asszonyok
Az életünkben,
De öregszünk, öregszünk, öregszünk.

NŐ VAN MELLETTEM


Leszámolok, fullasztó nőim,
Kedves, jó kedvvel veletek:
Mert valakit magamnál is tán jobban,
Gyalázatosan szeretek.

Drága szép simulásai a Szépnek,
Hogy körülfogtok, buzdulok
S aztán jönnek, mik mindig jókor jönnek:
Nő, szép, szeret, de megfulok.

A CIGÁNY VONÓJÁVAL


Móricz Zsigmondnak, akit már
nem is tudok jobban szeretni.

Vadászgatnak multamban a gondok:
Ki szoknyákért futkostam bolondot?
Megérte vagy meg nem érte?:
Késő van már, mit bágyasszak érte.

Minden elmult bolondságom drága,
Magam csúfja, magam bolondsága:
Nem maradtam szeretetlen
S ha szerettem, magamat szerettem.

Most vagyok csak szomoruan, furcsán
Régi-régi bolondságok multán:
Szép eszem ha mostan elmén,
Istenem, be meg nem érdemelném.

Sötét szirma az én violámnak
S csillog az est, engem sokan látnak
S vén vagyok bár s nem érdemlem:
Piros legyen a bokrétás mellem.

Bús violám, akarsz lenni rózsa?
Rózsa kell most, nem tehetek róla:
Hogyha eddig nem engedtem,
Ne kacagjon ki a világ engem.

Felednélek, ha nagyon akarnám,
Eléldelnék a magam hatalmán
Boros szívvel kihevülve.
S, jaj, mi lenne, hogyha sikerülne?

»Lement a Nap a maga járásán,
Sárgarigó szól a Tisza partján,
Sárgarigó, fülemile,
Szép a rózsám, hogy váljak meg tőle?«

KÖNYÖRGŐ, MÁJUSI LEVÉL


»... Je sais ton coeur, mon coeur ...«:
a csak-egy-Asszonynak küldöm.

Szivem ütném rá pirosan e virágos,
Alkonyi kékbe burkolt, de szomorú
S bágyadt irású, májusi napra.

De levelem, mire elérne, virradna
És félénk fakulók a mi betűink.

Titkokat küldenék, küldeném magam,
Ki itt állok, mióta a szemedben
Sorsom villant és százszor szenvedetten
Szenvedem a te oldatlan sorsod,
Titkod és sorsom, sorsod és titkom.

Május diktál és nem tudom, hogy mit mond,
Csak azt tudom, hogy elmentél hamar,
Hogy jó szemeddel oly kicsinyig néztél,
Föl se mentettél, pörbe sem idéztél,
Titkunk titok és a pörünk pihen
És multjaink dermedik a Napot.

Ha azt mondom: mégis te vagy a Kezdet,
Látom, ahogy a homlokodon
Ezer gyanú méltó fájdalma reszket
S hogy a szemed távolban is bezárod.

S én künnrekesztve dideregve várok
És félek is, hogy a szemedbe fogadsz.

Nagyon látsz majd és kegyelem nélkül látsz
És könnyeiddel vegyülve megtudom,
Hogy kit siratsz, mit siratsz, meddig
Félsz még és miért kell neked félned.

Jaj, az a május, ez az Élet,
Jaj, mi két ember, akik félünk,
Holott titkunk miénk s a bátraké a Sors.

Olyan csodásan kezesek a titkok,
Fogózzon a szivembe a szived
S ne átkozz semmit, ami elmult
S úgy várd a késő üdvösséget.

Az elfáradt szivek is szépek
S áldottak az ölelő zokogások.

És meg ne ríkasson a levelem
S a május: ne sírj, mert sirok én.

AZ ELVESZETT CSALÁDOK


Édes jó anyámnak - panaszkodón 

Vánkosom hűl s a szivemig rántom
Fázósan a bölcseség-takarót:
Be családtalan holnapok futnak rám,
Száz apa s fiú ki egymaga vót.

Színehagyott a multi barátság,
Megszőkültek a szép, fekete nők:
Hogy simogattak még tegnap is engem
S én hogy simogattam tegnapelőtt.

Fia vagy apja a szeretetnek,
Egymaga szívem, száz heves család,
Nem becéznek és becézni már nem tudsz
S fattyui nászok szöknek rajtad át.

Hogy tudtam óvni boldog atyásan
S ölekbe simulni gyermekesen,
Ijedt szemeket hogy tudtam csókolni
S csókra, ha rebbent, hogy híjt a szemem.

Furcsa családi életem így fut,
Óh, fiui függés s víg apa-kín:
Fiuk már keveseknek tudok lenni
S már nincsenek esküs, jó fiaim.

Friss lyány nem csókol többé anyásan,
Bátor barát se nekem sír, ha fél:
Szivemben az elveszett, szép családok
Tűzhelyeiről pernyét ver a szél.

KIS NŐI CSUKÁK


Régibb kislyányoknak 

Most elbocsátlak, kis női csukák.

Falánk szátokkal hogy bánni nem tudtam,
Nem leszek most már továbbat az útban:
Vizek vannak, ússzatok vizeken.

Nehéz halfogás volt ez a pár év itt,
Mert minden asszony
Egy szalasztott leányságnyit vénit
Önmagán és kiszemelt férfián.
Hajh: női csukák, ússzatok, faljatok.

Nekem már mindegy, elbocsátalak,
Te utolsó is, legkisebb szivemnek,
Képzelt arany-hal, kis senki leány.
Várnak a hozzád-méltó halak
S falánk szádon talán megpihennek
Más áldozatok.

Most elbocsátlak, kis női csukák.

MONDJAM EL SZÓBAN?


Mondjam el szóban
Vagy hazug bókban,
Amit a csókban
Valahogyan úgy adtak, hogy jólvan?

Mondjam el dühvel,
Nagy-keserüvel:
E földi hüvely,
Szomorú, amit manapság müvel?

Mondjam el sírva,
Hogy nincs, ki bírja,
Ki sírján nyírja
Fáját, kinek még tán nincs is sírja?

Mondjam el talán,
Hogy kripták falán,
Fák Dél-oldalán,
De oda csak kacagni jön a lyány.

HAL HELYETT KÍGYÓT


»...És ha halat kér, vajjon kígyót ád-e néki.«  Máté evangéliuma VII. 10. 



Seregüket most fölvonultatom,
Tarkaságos árnyékaikra
Csók-emlékekből csiholódik
Egy-egy íves, szomoru szikra.

Emlék-menetjük néha majd megáll,
Ha lábam dobbant, hangom mordul
S egy-egy fehér arc csúfolódva
Perdül vissza a húzó sorbul:

Zászlókkal lépnek és zászlóikat
Remegő keblükre terítve,
Egynek zászlója a törlőrongy,
Másé illatos, régi csipke.

Hajh, zászlók, mosti jó helyeteken
Hányszor fojtogatott kivánat,
Mindig egyforma áhitattal
Sírván esthajnali imámat.

Esengő, szárnyas tálca volt ölem
S ti néztétek messze tükörbül,
Mintha nem az én szám lett volna,
Mikor bolond sirásra görbült.

Erős, de megadó karjaimat,
Be egyformán hagytátok cserbe,
Be sokszor sírtam öleletlen
S be többször sírtam megölelve.

Vonulj, némber-had, kiimádkozott
Ajkamnak immár nincs parancsa,
Melletekről egyenlő kincsü
Zászlótokkal föl-föl, magasra.

Hajdan tüzes, bolondos két karom
Még megmozdul vágyva, feszítve
S azután mint két fojtott kígyó
Mellemre-kulcsoltan esik le.

A GYERMEKSÉG ELÉGIÁJA


Szép Ernőnek, az édes, jó poétának 

Ráfogott vigasságú,
Szegény Krisztus, te, gyermek,
Kit, jaj, keresztre húznak
Vén papi fejedelmek.

Korai templom-járás,
Ravasz, bús erkölcs-vermek,
Hajnali diák-biflák,
Iskolás ijedelmek.

Könyörtelen tudása
Sok tannak, rajznak, szernek,
Éktelen szögek kínja,
Miket a fejbe vernek.

Gyönyörös, ízes álmok,
Kik mukkanni se mernek,
Csak kínnal lent a szívben
Fonnyadnak és hevernek.

Ifjú bánatok s vágyak,
Akik hiába kelnek
S kiket fölnőtt irígység
Őrségei tepernek.

Téged búval és jókor
Minden csapással ver meg,
Te: legszomorúbb ember,
Ezerszer ember: gyermek.

S vallató kamrájában
E nagy, iszonyú pernek
Izzó vas-szüzek állnak:
Korán-jövő szerelmek.

AZ ÁRVASÁG KERTJEIBEN


Laczkó Gézának küldöm. 

Cimboraság s szerelem kertjei,
Csatakos, buja kertek,
Be jó, hogy most vénes útjaikon
Kissé árván tekergek.

Be szép kertek és be szépek a fák,
Tán sohse hittem volna,
Hogy ilyen szép és hivó helyeken
Csábultam a bokorba.

Kedvnek és vérnek szent oltárai
És az adakozásnak,
Be jó, hogy nem lehetnek helyei
Új buzdulásnak, másnak.

Jöhet cimboraság és szerelem,
Virulhatnak a kertek,
De tábort-ütni az én módomon
Már-már sohase mernek.

E kertek a csodáknak kertjei
S reményes árvaságnak
S csodákba tévedhetnek be ide,
Kik új utakat vágnak.

S én árvaságom adom majd oda
Egy-egy áldott ligetben
S vigan nézem minden új frigy után,
Hogy egy régi kilebben.

AZ IDŐ ROSTÁJÁBAN


Kezében óriás rostával
Áll az Idő és rostál egyre,
Világokat szed és rostál ki
Vidáman és nem keseregve
S búsul csak az, akit kihullat.

S aki kihull, megérdemelte,
Az ocsut az Idő nem szánja.
Aszott nemzetek, hült világok,
Tört életek miazmás vágya
Halálra-valók s nem kár értük.

Szóljak próféták új szavával:
Nem kik mertek tagadni multat,
De kik nem magvak a Jövőnek,
Mindig azok, akik kihullnak:
Világok, népek, girhes eszmék.

Fonnyadtak s összezsugorodtak,
(Így szól az új próféta-ének)
Az Úr, az Idő áll örökké,
De elmulnak a renyhe népek
S velük együtt a tiszta Lóthok.

Óh, aszottak és be nem teltek
S óh, magam is faj-sorsom osztván,
Be igazság szerint hullunk ki
A kegyetlen óriás rostán,
Kedvét nem töltvén az Időnek.

SZERENCSÉS ESZTENDŐT KÍVÁNOK


(Két kuruc beszélget)

"Szerencsés esztendőt:
Jósorsba menendőt,
György cimborám, kivánok mostan néked,
Napos tábor körül
Lássad futni a plundrás ellenséget."

»Nem látom, nem látom,
Szívbéli pajtásom,
Nem látom a ködöktől a jövendőt,
Fúltak itt a szivek
És éhesek és gonoszak a bendők.«

"De ilyenkor hinni
S remény-zászlót vinni
Illik a jó, kordiális vitéznek,
Szilveszter éjjelén
Keserü szánk tátítsuk ki a méznek."

»Óh, jaj, árulások,
Csúf, bajos bukások
Sohase voltak esztendőkhöz kötve,
Az magyar az magyart
Elárulta s elárulja mindörökre.«

"Nézd, fényes az égbolt,
Ami volt, az rég volt
S az szerencsés, mivelhogy új esztendőt,
Ha minden ránk-szakad,
Áldjuk, higgyük, mint jósorsba menendőt."

A HÓSEÁS ÁTKA


»Adj valamit nékik, Uram, de mit kérjek, hogy
adj? Adj gyermek-vesztő méhet nékik és téj nélkül
való kebleket...«.
»Annak okáért olyanná lésznek, mint a reggeli köd,
mint a reggel fölkelő harmat, és mint a polyva,
melyet a szél elhajt a szérüről és mint a füst,
mely a kürtőről kimegyen és eloszol.«
 Hóseás könyve 9., 13.

Zsivány-vérük utolsót lobban
(Ezért olyan dühös vakok, rohanók).
De megették rablott kenyerük javát
Galád, bűnös, mult századokban
S már tartanak hitvány, zsoldos sereget.

Hóseás átka fogant rajtuk,
Hős vezérük is veszendő, kerge kos,
Vén ajtóiknál hiába állanak
Cifra ruháju szolga-hajduk,
Hálókamrájukba a Sors beoson.

Nemzetségük dölyfös fejérül
Már-már hull is az inogó korona,
Olyanná lesznek, mint a reggeli köd,
Magzatjaiknak sora gyérül
S polyvásan könnyű, melyet elhajt a szél.

S hiába jönnek vér-ebekkel:
Gyáva a zsoldos s azé, ki fizeti,
Veszett zsiványoknak éj a sátoruk,
De tiszta bátraké a reggel,
Az ész, a tűrés, a mag és a Jövő.

Meddő méh, tej-nélküli keblek:
Szik-sorsuk ez, hiába oly tombolók,
Rejtett törvények kibontják titkukat,
Miket érésig rejtegettek.
Tombolj, zsivány-had, az átok fogott.

A TÉL ASZTALÁNÁL


A Télnek fehér asztalánál,
Óriás magyar asztalon
Megindult a lakodalom.

Inség-lakájok hurcolják föl
A jó siralom-étkeket
S millió vendég ténfereg.

Serlegekben a bú sötétlik,
A bú aludt vérű bora:
Szörnyüséges Úrvacsora.

És nem jön kedve Tél-királynak
Asztalt bontani s kérdeni,
Pedig vón válasz, de mennyi.

Csak a vendégek sokasulnak
S a nincsen lakomája foly
S a könnyektől szőkül a bor.

Ha a Tavasz majd egyszer eljön,
Asztalt bont és rendet teremt,
Nem lesz már itt csak csupa rend.

Az asztalnál csontvázak ülnek,
Úri, nagy csönd lesz és pogány,
Mint egy nagy, bécsi lakomán.

A RÉGI CSAPSZÉKBEN


A régi csapszékbe gyerünk,
Hol a magyar lyány és a fáta
Egyformán kivánta
Tréfánk és furcsa ingerünk.

Tán meghal ez a kicsi dal,
De a dalok oly bőven jönnek,
Jönnek és köszönnek
S mégis mienk a diadal.

Most már helyt-állunk mindenütt,
Mert az a legény, aki állja,
Nem, aki bánja
S nem, aki nem vár s hamar üt.

ÜZENET AMERIKAI VÉREIMHÖZ


Én véreim, akiket közös átkunk
Vett el tőlünk s szakított messze-messze,
Tán túl-sokszor jutunk az eszetekbe.

Hajh, pedig a magyar élet rohan már
S özönvizéből csak az, ki kilábol,
Kit rút Közeltől messze-csal a Távol.

Messzi-magyarok, jaj, be irigyellek:
Itthon már minden elvesztve előre
S boldogok vagytok: messze vagytok tőle.

ÖRÖKKÖN ÍGY VOLT


Ez Időből maradjon meg az:
Mégis voltunk itt némi jobbak,
Kiket népünknek bűneiért
Nemes túszokként ostoroztak
Nemtelen, kínzó végzetek.

Gyötrött a Ma, mint rút, testi kór
Vagy szöges hordó, amely büntet
S milliók buta révülete
Milliókért vérez bennünket
Gurulón és ártatlanul.

A mi epokhás, szegény szivünk
Vérével, óh, csak csoda esnék,
Fűthetnők majd javult unokák
Égnivágyó és erős testét,
Új, szent Januáriusok.

Addig pedig várja végzetét
A megrugdalt Ma silány népe
S minden rámért, dühödt fájdalom
Mi bolond életünket érje:
Örökkön így volt s így leszen.

NEM NAGY DOLOG


Kuncz Aladárnak küldöm. 

Nem is nagy dolog ez:
Nincsenen a Nincsen,
Ismert álca hazug arcon,
Bilincs a bilincsen,
Régi nemzet-fojtás.

Sírni rajta lehet
S ezt is megpróbáltam,
De sírni nem nagyon illik
Ilyen veszett bálban:
Gyerünk és mulassunk.

Ha hiszi Tisza úr,
Hogy jókat cselekszik
S ha a magyar már rá-érett,
Tegyen, amit tetszik:
Nem nagy dolog egy nép.

Most zúdul feketén
Néhányunkra bánat
S holnap már mi táborunkban
Szintén jókedv támad:
Ha tor, hát legyen tor.

Akarták istenek:
Történjenek dolgok,
De igaza csak annak van,
Ki mindent megoldott,
Mindennel leszámolt.

Én már kis ideig
Leszek lázitó rab
S odaadom Sorsnak, Rossznak
Volt-magyar valómat:
Bécsben jobban tudják.

Nem is nagy dolog ez,
Nem nagy sor nem-hinni:
Bizonyisten, rongy-országot
Lázadásba vinni
Úgyse lehet: mindegy.

UTÁLATOS, SZERELMES NÁCIÓM


Pintér Jenőnek s társainak,
az én vigasztaló és szerelmetes tanár-barátaimnak

Ha százszor is elfordulnék
Tőled okkal vagy nem okkal,
Míg birtomban tart az Élet,
Nem mehetek a gazokkal
S melléd kell állnom, csalfa nációm.

Így csalódom s hogy csalódom,
Fájva is köszönök érte
Az Életnek, Sorsnak, Mának:
Fájó bal-hit, de megérte
S cselekedés, szükségünk van reád.

Tenni, ha csak írott szóval
S mégis nyugtalanul tenni,
Dacos és fölhajtott fővel
Szólni, hogy itt nem lesz semmi,
Míg marad egyetlen tiltakozás.

Nyuladoz rám honiságom
S a szívem úgy dalol mégis,
Mintha régen bujtogatnék
Elég jókor s elég rég is,
De nem volt teljes harcos a szivem.

Most pedig jöjj, jó magyarság,
Nomádságnak szabad élte,
Nyugat ellen Nyugatot hozz
S csörtess új erőt a vérbe:
Sokáig nem tarthat ez a zavar.

Ha százszor is elfordulnék,
Csaló tánc ez véges-végig:
Baj van ma Magyarországban
S meg fogom várni a végit,
Utálatos, szerelmes nációm.

HÁT EZÉRT BOLONDULTUNK?


Rippl-Rónai Józsefnek, nagy szeretettel 

Az Isten is tudja
És mindenki tudja,
Én a magyarságom
Nem viseltem bújva.
Piszkával fogadtam,
Bújával, átkával
Fogadtam
És én a szidáshoz
Nem vagyok jogatlan.

Hogy fölül ki táncol,
Nagyon olykor bántam
Mert hát megokultam
Némi tudományban,
Valahogy csak-lesz-ben,
Mert-valahogy-volt-ban,
Deresben,
Lélek-csodát várva,
De sohase lesben.

Most azonban félek
S bizony okkal félek,
Még a szidáshoz is
Csak tátog a lélek,
Magát is elveszti,
Minden erő-álmát
Elveszti,
Szél fúj bolond lyukból,
De bolond szél: geszti.

Ha mi ezért voltunk,
Ezért bolondultunk
S nagy igazolásra
Vérrel ezért hulltunk,
Ezért nyílt a lelkünk:
Kutya a magyarság
S a lelkünk
S nincs oly komisz sors, mit
Meg nem érdemeltünk.

AZ UNDOR ÓRÁIBAN


Jobb az undor, mint a harag:
Be jó volna fölszabadítnom
Egy nagy, elforduló undorral
Harag-hörgette magamat.

Én, halni térő agg legény,
Napjaimat már csak kihúzom
S gyermekeket nem fogok hagyni
Romlás és pusztulás helyén.

Ha gőgös, dőzsölő hadak
Ültek nyakára romló népnek,
Így van az rendjén bizonyára
S csak aki méltó, az szabad.

Egy-két szegény iródiák
Sohse állitott meg még sorsot
És népeket veszejtő, titkos,
Törvényes, nagy tragédiát.

Gőgös undorral volna jó
Nézni, hogyan kerül zátonyra
Kalózok kezén martalékul
Egy gyönge bordás, rossz hajó.

Itt voltunk: voltak vészjelek,
Sopánkodtunk, sírtunk, dühöngtünk,
Bűnös, gyáva hajó, tűrd most már,
Hogy mozi-képként nézzelek.

SÍPJA RÉGI BABONÁNAK


(Bujdosó magyar énekli)

Kernstok Károlynak, baráti szeretettel

Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.

Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.

Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

Üzenhettek már utánam
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélén botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.

NAGY LOPÁSOK BŰNE


Dante ezt, ha jobban is,
valahogyan így írta volna meg.
Babits Mihálynak

»...Ezek itt honuk fórumát földúlták,
Hulla-csarnok ez, ahol se meghalni,
Se föltámadni nem tudnak a hullák.

Vezérük is csupán rosszul szavalni
Tudott a híres magyar becsületről
S hagyta hazáját förtelmeket falni.

Akkoriban a jó magyar szemekből
Riadottan némult ki az igazság,
Hisz lopták a csillagot az egekről.

Honnak atyái honuk veszni hagyták
S itt maradnak, míg felejtik emlékük,
Unokáik, a koldus istenadták.«

AZ HALOTTAS ÜNNEP


(Mikes énekelhette volna)

Kincs Gyula szeretett bátyámnak

Az mi udvarunknak,
Koldus udvarunknak
Vége csak, hajh, velem lesz már
S az mi halottinknak
Dolguk milyen egyenes már.

Be jó volt meghalni,
Vélt dicsben meghalni
Az jó és fő magyaroknak
S be nagy dolog élni,
Kik új rosszat meg nem szoknak.

Otthon, az hazában,
Szomorú hazában
Latrok, hallom, vigan élnek
S fülük mellett átkot
Eresztnek a céda szélnek.

Az halottas ünnep
Bizony magyar ünnep,
Nem maradt ott a javábul,
Aki kicsit jobb volt,
Bánatában föld alá bujt.

Én hallom az órát,
Az üzenő órát,
Megyek, de széthörg a lelkem:
Óh, én édes fajtám,
Bűnöd meg nem érdemeltem.

BETEG SZÁZADOKÉRT LAKOLVA


Szomory Dezsőnek küldöm. 

Ha jókedv űz, horkantan állok
Örömöm gyarló célja előtt,
Óh, nagy, komor, hős ideálok,
Fajom, átkom, bús, magyar mezők,
Szabad-e még sírva-vigadnom?

Ha bűneim meg-megtipornak,
Ha vérem iszapjába esem,
Vajon nem az ős bosszú-bornak
Mámora gyilkol rejtelmesen,
Régi, nagy bűné és keservé?

Minden olyan reménytelenség,
Ami ma a szívünkben magyar,
Minden olyan szomorú törvényt,
Titkot, bűnt és bűnhődést takar,
Minden percünk kis, magyar fátum.

Fejünkre lassan-lassan nőnek
A beteljesedett végzetek
Tegnapján és mostanján az Időnek.
Mindenki mindenkiért beteg,
Beteg századokért lakolva.

ÜLJ TÖRVÉNYT, WERBŐCZI


Szende Pálnak küldöm. 

Még magasról nézvést
Megvolna az ország,
Werbőczi-utódok
Foldozzák, toldozzák.
A Föld nem tud futni,
Csak a Földnek népe
S ezer Kinizsi sem
Térülhet elébe.

Nagy az idegen Föld,
Sokasul az útja,
Tegnap csatatér volt
S ma puszta a Puszta:
Éhes magyaroknak
Nem futja a kedvük,
Míg az igazukat
Tán kiverekedjük.

Verekedés közben,
Hajh, ürül a korcsma,
Menekül az inség
Szökve, bukdácsolva.
Bécsben a korcsmáros
Tán még nem is sejti,
Vagy ha tán sejti is,
Könnyen elfelejti.

Éles a hajósíp,
Hallja baj-tetőzve
Zselénszky gulyása,
Tisza urak csősze.
Hivogatja a síp,
Nyomor eldobolja:
Úgy elfogy a magyar,
Mintha nem lett volna.

Elmegy a kútágas;
Marad csak a kútja,
Meg híres Werbőczi
Úri pereputtya.
Árvult kastély gondját
Kóbor kutya őrzi,
Hivasd a törvénybe,
Ha tudod, Werbőczi.

KÉT KURUC BESZÉLGET


Kedves Bölöni Györgyömnek,
fajtámbeli véremnek

Tyukodi pajtásom,
Ne siess strázsára:
Mért siessünk, holott megnőtt
Magunkféle ködmönösnek
Mostanán az ára.

Eddig verekedtünk
S csak mi verekedtünk:
Nemesurak fognak most már
Pártot-ütni, verekedni
Szegény mihelyettünk.

Most már nagyon jó lesz,
Nem póri, nem véres:
Nemesurak értenek jól
A finomabb fringiához
S az egymás fejéhez.

Tollasult szerb hajcsárt,
Tisza-urat bántni,
Ha császárhoz, grófhoz állott,
Paphoz, némethöz, komiszhoz:
El tudtuk találni.

Ám Kártévő úrnak
Hozzánk jönni kellett,
Ördög vigye, pártunk fogni
S vezérkedni a lőcsei
Brigadéros mellett.

És a brigadéros
Zászlót hurcol értünk
S az urak majd kockát dobnak,
Hulljon-e vagy ne hulljon már
A mi dühödt vérünk.

Hallottam, Krajnában
S messze Franciában
Így mulatnak pártoskodva,
Őszkor pórral vadat-űzve
Nagyurak hiában.

Pedig eddig szép volt,
Rákóczi úr tudta,
Hogy és just is, és hogy mégis
Merre van a föld népének
Boldogságos útja.

Tyukodi pajtásom,
Én vérem kilobban,
Jó dolga lesz a császárnak,
Úrék se járnak rosszul, de
Nekünk se lesz jobban.

Ne siess: ital-bor
Ráfér a szegényre,
Tán fölvidul országunkra
Valamikor jobbjainak
Elfecsérlett vére.

Nincs itt nekünk dolgunk,
Ez az urak dolga
S Bécsben s itthon már megszokták:
Úr aratja s elaratja,
Mit vetett a szolga.