FELESELÉS EGY ASSZONY-VERSSEL


»Sudár fa állott, óriási,
Tavasz delén a napsütésben...«

Nézd, virágzom, nézd, hogy süt a Nap,
Virágaimmal érted késtem.

»Szeszély-asszony hanyag keze, szél
Belekapott kopott galyba, virágba...«

Királynét várt s csak most érkeztél,
Ez a fa az erdők királya.

»Volt két virág más másik ágról,
De egy volt szirmuk s kelyhük színe...«

Van egy víg, rózsás csók-ravatal
S két élő-vágyó kiterítve.

»Két fáradt virág más-más ágról,
Pihegve egymás mellé hulltak...«

Most kezdődik csak a történet,
Királynőm, felejtsük a Multat.

»Tudjátok jól, hogy röpül az Idő
S övék csupán egy pillanatja...«

Mienk a Nap és mi megállást
Parancsolunk a nyári Napra.

»És szomoruság volt a nászuk,
Tiszta, édes, bánattal telve...«

Ez lesz a világ legbékültebb
És legfejedelmibb szerelme.

ÉS MÉGIS KIKIÁLTOM


Ha maradt volna nagy akaratom,
Megint verses sorokba törném össze,
Hogy lépjen ki hökkentőn a szivemből
Utolsó, szép titkom is szabadon.

Szűk lelkü Élet, kibe beleférnem
Alázatos meghajlással se tudtam,
Hajolj reám, csóváld meg csúf fejed
S hallgasd meg én szépséges szív-verésem.

Vers-leső kandik, szokottság családja,
Száz volt asszonyra hiába gondoltok:
Most jön elém csak az egyetlenegy
S ez az egy a más, ez az egy a drága.

Csöndes Asszony, kit fázó, puha lépted
Én avaromba rejtően bezavart,
Ki vén lelkemen keresztül-méláztál,
Most fényt zudít rád titok-rontó vétek.

Grác mellől, melyben Pázmány tanitott
S hova most magyar, eretnek poétát
Gyógyulni küldött féltő szeretet,
Szállj, tarthatatlan, szerelmi titok.

Óh, el kellene most harapnom nyelvem
S ceruza-tartó ujjamat letörnöm,
De, jaj, nekem valló Sors adatott
S íme, nyílnod kell legszebb földi börtön.

Dagadt szívem, te szegény meggyülemlett,
Tüzelő, forró, meghurcolt, igás,
Hintsd szét minden fényességét magadból
Az üdvös és szerelmes feszületnek.

A csak-egy-Asszonyt a szivemben hordom,
Ki minden volt verset, asszonyt legyőzött,
Óh, én köteles versbe-életem,
Óh, én boldog-bús, kikiáltó sorsom.

De zuhogj reám némber-hahota,
Szalass el sorsom, szabadúlj el vágyam
S ha ölve aláz is a mindent-vallás,
Valld be: szebb titkod nem volt még soha.

MOST KÖVETELLEK MAGAMNAK


Ereimben boldog tüzek szaladnak,
Harsány szívvel követellek magamnak,
Mint régen-régen:
Az egy-igaz Fiatalság nevében.

Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet
S már nem rivallnak
Halál-sikolyos félszek és tilalmak.

Kedved ha másult, már hiába másult,
Tartom szived úgy, ahogyan reám hullt
Vérbe-vesződve,
Sorsához nőve és sorsába nőve.

Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság
S a valóság mindig a legfőbb jóság,
Se bűn, se szégyen:
Az egy-igaz Fiatalság nevében.

IFJÚ SIRÁLYI KEDVEK


Kisértnek az ifju sirályi kedvek,
Mióta hallom: Tenger ver riadót
Nyár nyugtalan, boldog alkonyatain
Szomjas, szenderek-ülte szivednek.

Tenger ha megmarad vajjon-e jónak?
Nagyon szerette néhány nyár idején
Szivemet, aki nagy fényben, pazaron
Libegett, mint bíboros doge-csónak.

Szereted-e, a csillagok ha hullnak?
Járj ott a partokon multakra-lesőn:
Nagyon elevenek voltak valaha
A csillagok ott, a csókok és a multak.

S kódor, követő lelkemet majd intsd be,
Mikor tengert nézel az ablakodon;
A szerelmetes, a csillag-hullató
Régi, áldott tömlöcbe és bilincsbe.

Ifju sirályi kedvek babonáznak,
Óh, Tenger, óh, multak, óh, Kedves, te ott,
Óh, drága s örökös Venézia, én,
Óh, veszthetetlen vér-hona a násznak.

NEM HAGYOM ABBAN


Tündér-Ilonám, most választott álmom,
Be sokféle vagy aranyalma-fámon
S be másképpen fáj minden ébredésem
És mégsem és mégsem,
Alvó királyfi nem leszek én mégsem;
Nem hagyom abban utánad-menésem.

Megyek elébed és megyek utánad,
Vágy köt lábamhoz óriás falábat
S mérföldekkel érlek el újra-újra
És tán összebujva
Egyszer leszünk csak éhesen fakulva
Álmok és aranyalma-fa mulva.

Tündér-Ilonám, már mennek a mentek
S az álmaink egyre szentetlenebbek,
Talán beérlek hajnali időre,
Hiszen olyan pőre
A Szerelem s a jelszava: előre.
S az aranyalma pókhálóval szőve.

És most csináljuk a csodált csodákat:
Utánad viszem aranyalma-fámat
S utánad viszem minden ébredésem
És mégsem és mégsem,
Alvó királyfi nem leszek én mégsem:
Nem hagyom abban utánad-menésem.

TÜZES TRÓNOD KÖRÜL


Ne parancsold, hogy egy széthullott,
Levirradt és mult lángu Élet
Emlékeit gyujtsam elébed.

Kegyelmezz meg a holt tüzeknek,
Csókoknak, kik ajkakat fogtak
S vágyaknak, akik ellobogtak.

Vedd trónodat ez üszkös-ékes,
Királyi-bús csillag-romokra,
Tüzet-szórón és mosolyogva.

Épits föl, hogy halomra gyujthass
Uj száz vágyat, várost és éket,
Száz, új gyulandó üdvösséget.

Hogy az új Vész mindent befödjön
S tüzes trónod körül ne lássák
Csak a te órád pusztitását.

GYŰLÖLET ÉS HARC


Ének karácsony ünnepén

Ma a bilincses millióknak
Éhnyavalyás, kínos élete gyászol
S újra megátkoz téged,
Csalárd legenda, betlehemi jászol,
Hazug fölkentség, álszeretet.

Ma sem hiszünk a pásztoroknak,
Sem a prémbundás, víg örvendezőknek,
Sem a vezér-csillagnak,
Csupán mi saját, szomorú erőnknek,
Mely megfeszíttetett igazán.

Ma a sírokat bontogatjuk
S minden léptünknél átok-sírok nyílnak,
Melyekbe, hajh, becsalta
Hazug fénnyel a betlehemi csillag
A Szeretet hiszékenyeit.

Ma hóhéraink Jézusához
Hallelujázni nem vihetnek minket,
Megmutatjuk egymásnak
Gyűlölet-szító, nehéz sebeinket
S bosszura hívjuk a sziveink.

Ma bús fejünk álomra hajtván,
Enyhet álmodunk: piros bosszu népe
Kél iszonyú rajban
S lép a Krisztus-hydra ezer fejére,
Megfizetni vad századokért.

Ma is Gyülöletet ünneplünk,
Miként tegnap, holnap és újra-újra,
Gyülöletet és Harcot,
Míg új Karácsony jelét ki nem gyujtja
Az egész Földön a mi szivünk.